Ezek a történetek abból az időből valóak, amikor elmondhattam szűzen: gyerekeim vannak. Ó, csuda egy gyerekeim voltak! Egy kézen úgy járt, mint lábon, de a fűtéscsövön is úgy kapaszkodott föl, mintha pálcikát emelgetne, a traverzeken meg tarzán volt. Lajoska, a Féltengelyes Gyilkos Királycsávó fia reggelente az ébresztő után a szekrényébe bújt, bekapta hüvelykjét, erősen szorítván akarta, hogy aludjon még. Atlettát úgy kikottázta az apja, mint egy svájcenyégert. Te nyéger, te kuntakinte! – sokszor öten mentek neki a világosabb bőrű cigánygyerekek a barnának. Atletta a sarokba vetette magát, úgy védekezett. Anzselo és Tsa megismerkedtek egy postásbácsival. Leapukázták, ez a kintieknél mindig bejön: egy leapukázás – anyukázás, és dől a csoki. A háta megett meg lehet mutatni: mit kapjon be! A postásbácsit jógyerekarccal kikérdezték a levelek felől: Hogy tényleg vannak-e olyan buta emberek, akik pénzt tesznek levélbe. A jógyerekarcot, azt inkább a társa mímelte, Anzselo valóban angyali volt. Nagy, dióbarna ártatlanszemek hosszú, seprős ártatlanpillákkal. Persze, buta emberek mindig vannak, mondta a postásbácsi. Erre kinéztek egy postaládát, fölnyitották, mint varjú a diót, pik-pakk, és kimentek a csatornához elolvasni a leveleket. Úgy nézték meg a leveleket, mint némely mai szerkesztő a novellákat. De nem találtak más értékesnek látszót gázolajjegyeknél. Egy levél gázolajjegy – azt elrakták, olyan pénzzé tehetőnek látszott.

A postásbácsi, meg a lakók, meg a káratérült sofőr azt mondta, az ilyeneknek a vérükben van a lopás.

Majd én elmondom, mi volt a vérükben, kinek – melyiküknek mennyi – micsoda! Mindegyiküknek a fürdés. A szüleik az őértük való nagy szívek-kitépettetése közepette annyira hozzáedzették őket a mosdatlansághoz, hogy a fürdés birkózóviadal volt, mindenki első akart lenni a zuhany alatt és utolsóként kijönni. A karácsonyi Nagy Haza[!]-Engedés után megint volt szaguk, de akkor is egyforma: már a lépcsőházban levetkőztek, és mezítláb csattogtak föl, és irány a zuhany, minden csapot tövig tekertek ki, és egyik kabinból a másikba ugráltak át a jobb vízért.

Az apahiányt, anyaéhséget tessék má’ itt békibe hagyni, amikor a katicabogarat a kis dalban nem teszik annyihová, amennyihelyet ezek a gyerekek megjártak addigra hatévesen. Két leány gyermek a sóskútba kellett, egy fiú kereki alája, másik az alfeőd közepibe – ahány testvérek, annyifelé is szakították őket. Ahányszor ők egy nagy köpenyfehérségnek azt mondták, anyuka, ahányszor kétláb nagynadrágnak ők azt mondták, apuka! Még a saját apukájuknak is azt mondták, apuka, meg az igazianyukájuknak is. Egy sajátapuka kőműves volt, aki a gyerekeiért a szívét elevenen is kitépte – a családjára meg rádőlt a ház. Mert a házat a tető tartotta össze, aputa meg lusta volt elmenni fáért, inkább elfűtötte a tetőszerkezetből a feleslegesnek látszó részeket. Amikor a bútort már mind fölfűtötte. Tehát télközepin.

A Gyermek- és ifjúságvédelmi Intézetről jobb hallgatni. Atlettát ugyanis azzal szabadította ki a kolléga a sarokból, hogy a verőit megfenyegette: visszaküldi őket a Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézet-be. A gyivi-be. A gyerekek füleinek a gyivi szó a földipokol egyik állomásneveként hangzott. A sötéccső-t csak nevették: ki fél attól! De a gyivi? – a verők kezeiket a testükhöz szorították le, fejüket meghajtották, mert a tarkójuk edzettebb volt már, meg a nyakuk is, és lábaikat térdből fürgén mozgatva elszeleltek. Én azért biztosra akartam menni, ezért meg is kérdeztem a verőket, hogy mire volt az a nagy csiha. És akkor elmesélték ők a gyivit: a magyarok úristenének egy nevét a hetvenhétből ott tanították meg nekik. Avvót a’ akkimatizácijó, t’ácsi! – bizonygatta Anzselo Szanti. – A’ semmi, ahogy itt vernek, a gyivibe’ ott már az igazi!

Ó, van itt jobb történet is a semminemigaznál!

... Amikor a Tarzánt megláttam, a busz már kiindult a megállóból. Szétfeszítettem az ajtót, és kiugrottam. Mellészegődtem, és fölvettem a tarzánlépések ritmusát. Merre mégy, Tarzán? Tarzán komoly arccal lépkedett. Kétméteres tetőlécet vitt magával, azzal mutatta az utat, mint iránymutató Waszlavik: Arra! Papómhoz, Rákóczifalvára. És merre van szerinted Rákóczifalva? Tarzán rám se nézett: ennyit se tudnék magamtól? – Hát, a kövesúton! Ó, mondom, van itt elég sok kövesút! – Hát... az egyenesen! Szerencsém volt: beleértünk a Bolyai-geometriába: három út is görbül fel-nek. És ha rádsötétedik? – kérdeztem tovább. Megállt, és a lécet keresztbemutatta: Elintézem mind a kutyákat! Nem is lassítva adtam elő ötletemet: Menjünk vissza, és együk meg a vacsorát. Tarzán azonnal hátraarcot csinált, s ugyanolyan tempóban elindult visszafelé, a lécet leejtette az árokpartra: – Jól van, menjünk. Kikértük a vacsorát: szerencsénkre gríz volt. Én szerettem mindig a grízt, Tarzán meg éhes volt, a gyerekek pedig általában annyira utálták a vizesgrízt, inkább meghagyták.

Mit csinálnak itt, tanárbácsi! – dörrent rám az igazgató helyettese. Kisebb volt, és nő, de teljességgel betöltötte az igazgató mértékét. Ó, sokmindenfélét hittem még, azt hittem, hogy ezt a problémát négyszemközt kellene megbeszélnünk.

Nem tudja, hol a szökevény helye ilyenkor?

Ki nem tudta, rajtam kívül persze, hogy a szökevény helye a csigalépcsőház indulásában a sötéccső, amiben nem volt ablak, mégis üvegcserepek recsegtek a delikvens talpa alatt.

Azt hittem, hogy el kell mesélnem az igazgatóhelyettesnek a grízvacsora előtörténetét. Nem kellett volna elmesélnem.

Sok-sok történetet én magam sem értettem még. Az egyik vezető nevelő szó nélkül tűrte a gyereke kurvanyázást. Szenvtelen, békés arccal nézett föl a gyerekre, aki le is tegezte. Tűrt mindent – még a „makarenkói pofon” se jutott eszébe. Ami különben semminemigaz szintén. Makarenko nem egy pofont adott, nem megpofozta azt a szinte felnőtt kamaszt, hanem rendesen agyba-főbe verte. Az egyik kolléga meg is jegyezte, hogy ő mekkora pofont keverne le az ilyennek. Álltam, lestem, mint a birka, és a kollégának adtam igazat.

A semminemigaz története jobb, mert igazából nem az én történetem.

Ebben a történetben semmi nem igaz. Az igazság csak a részleteiben van meg. Volt gyerek, aki százszor is volt képes újapukában vagy anyukában hinni. Atletta meg hiába jönne rám azzal, hogy az őneki az igazsága volt. Avagy egy másik nagyobb darab idegenyember meg hiába jönne, hogy engedjem már meg azt én őnéki, aki a kikicsodában is benne van, hogy ő tudja azt jobban, ebben mi az igazság. Nem csalimese ez, aminek furfangos az igazsága. Nincsen itt senki semmilyen álnév alatt. A levonható tanulságok sem igazak. Anzselóval, mint emberrel [felnőtt férfivel] kötöttem volna alkut, amikor az egyik takarítónő hétvégére kikérte. „Én megegyezhetek magával, tanárbácsi: az magával a megegyezés és nem ezzel a takarítóasszonnyal!” – rántott vállat Anzselo. Hiába könyörögtem a takarítónőnek, ne kérje ki a gyereket, az engedélyt megkapta... sírva hozta vissza, Anzselo fertelmes bűneit sorolván. Még vasárnap reggel, amikor az asszony elment, ránéztem Anzselóra. Nem is mosolygott, lepittyesztette ajkát: „Meguntam tanárbácsi. Jobb itten.” – Azzal odarohant a többiekhez a zsibongóba.

A gyerekek történetei összefüggéstelenek voltak, s amikor-ral kezdődtek – mintha filmet mesélnének. Egy piedóne-filmet sem voltak képesek elmesélni. Az egész történet, a történet egésze érdektelen is volt a számukra, a percről percre lopakodók nem keresnek nagyösszefüggéseket. Lajoskának egész, hosszú, összefüggő története volt: annyit kérdezték ki a rendőrök, s aztán a felnőttek. Az apja a börtönlegendában a királycsávók királycsávójává szentült, aki golyó által halt, mert nyakizmát megfeszítette, s így a hóhér a gerincét nem szaggathatta el... Lajoska, mint óvodás verses mesikét, mondta föl a hosszútörténetét, amiben olyan történetek is voltak, amiket a korabeli sajtó nem merészelt a nyilvánosság elé tárni. Az amikor a semmire utal, arra, hogy kezdete nincs a történeteknek, és végeik is ellebegnek más történetekben.

A tornaterembe húzódtunk – nyilván esett az eső és hideg volt. Egyébként a gyerekeket ez nem zavarta volna, korábbi életükben az esőt, a hideget, mint a kézzel-verést is, meg a zimankót csak egy dolognak tartották: néhány gyereken életében először itt, a kóter-ben volt cipő. A napirendipontok betartásához képest közepes volt a hangulat. Az igaz, hogy Makarenko bácsi gyermektáborában reggeltől estig maséroztak a gyerekek osztagokban, de ezt a katonásdit meg is szokták az anarchisztikus ukrán polgárháborúban, amiben sokuk már fegyveresek csicskáiként vett részt, ha nem fegyveres útonálló bandákban. Makarenko bácsi könyvében úgy húszoldalanként írja körül, hogy módszere a nincsmódszer. Nem azt írja Makarenko, hogy osztagokat KELL szervezni, csak elmondja, hogy ő ilyeneket... hagyott alakulni. Az osztagokat nem csürhetábornokként bunkósbottal verte össze, hanem elfogadta azt, hogy a gyerekek ebbe cocijalizálódtak. A gyerekeim között voltak, akik különösen jó beszédkészséggel rendelkeztek, és az idegen szavakat is egyre megtanulták, de az ilyeneket, mint a cuccjializácijó, valami önkéntelen szarkazmusból, eltorzítva használták.

Hatkor ébresztő, ágyazás tíz perc, sorakozó, ruhaosztás, sorakozó, szobaellenőrzés, sorakozó, levonulás a reggelihez, sorakozó, reggeli, sorakozó, tanulóteremhez sorakozó, iskolába sorakozó, iskolában sorakozó – és minden sorakozóhoz tessék egy kettessével-t odaképzelni még. Tarzán a traverzeken, labdák vágódtak a levegőben, és mindenütt nagyobb pofonok keresték kisgazdáikat, vágtázás. A játékszervezés felért volna egy újabb sorakozóval, a játék kezdeményezése meg körülbelül annyit tett, mint a csak egyoldalról fejgépekkel bevilágított téma másoldali megvilágítása zseblámpával. Fogtam egy labdát... aztán ugrálókötelet, közben számoltam, Atletta hányadik kört futja kézen a kosárlabdapálya körül. Akik úgy érezték, egyelőre elég volt az orrbaverésekből és nagypofonokból, azok a karom hatótávolsága alatt gyülekeztek és megpróbáltak a szőnyegnyi helyen valamit játszani. Az igazán eredményes kollegák meg tudták szervezni a játékidőt, egy fess, kiugrott téeszes-tiszthelyettes alakiztatott ilyenkor, ami egyrészt igénybe is vette a gyerekek fölös energiáit, másrészt jól mutatott, harmadrészt meg a pofonokat és orrbaveréseket hosszabb lekötésekben opciós árakon, szemöldök-rángásokból kiérthetően ígérte be: majd otthon: a folyosón. És milyen szépen mutatott: A reggel hattól este nyolcig (ágybavizelőknek éjjelente is...) sorakozó-sorakozói közben negyvenperces jobbraát-balraát, lépés ind-ULJ.

Zsót’kát azért nem pofoztam, mert őt sem kézzel verték a szülei, és azt föl se vette volna, viszont ha tenyerével beledörgölt az orrába, akkor eleredt az orra vére, mint akárhány széjjelvert orrcsontú társának is. Mint a legócskább zűrfilmekben, ott volt mindnek egy jel az orranyergén, egy halovány holdsarló-forradás.

Megfogtam a két karját, és azt mondtam neki, hogy próbáljon meg játék közben másokra is gondolni, mert nem ő van itt, egymaga, hanem mindnyájan itt vagyunk, ámha mindenki ennyire nem bírja le magát, mint ő, akkor egyszer csak kiteszik innen a szűrünket, és mehetünk a nagy semmibe az udvarra, ahol se labda, se mászófal, se-semmi. Lebirom én magamat! – mondta Zsót’ka, megfogta a jobb markával a bal felkarját, és elvezette magát, és nevetve beledőlt a birkózószőnyegen birkózók kupacába. Azt tanítja a csibe a tyúknak, a pszichológia a pedagógiának, hogy a gyerekek nem kis felnőttek. Ó, verjem, má’ hogy a faszba lennének is a gyerekek kis felnőttek, igaz is, amikor a Lacikának az anyukája az asztal alá zavarta Rócsikát, amíg idegen bácsik faszából szopta ki a gecit, ám Lacika meg jó’kibaszott az anyjával, mert közben kilopta tőle a szőrkabátjából a kisebb pénzeket, meg amikor azt hitte, hogy rázárta az ajtót, ő késsel kipiszkálta a kulcsot, és a másikkulccsal kikulcsolta az ajtót. Néha meg is baszták a csávók a Rócsika anyukáját, például a Szalámifaszú ember, és olyankor a Rócsika anyukájának jobb volt a kedve, és nemcsak kevertet vett, hanem lánchidgonnyagot meg csokoládékat, meg akkora húsokat, mint egy állat. Amikor pedig a Lacika anyukája rítt, kétszer volt az, ha ott volt a feketefaszú ember, aki ingyen is megbaszta, meg még a pénzét is elszedte az anyukájának, és az anyukája még azt is akarta, hogy Rócsika őt mondja apukájának és ne Rakásszerencsétlenséget, aki egyszer fölvette az utcán és az anyukájabüdös [piaszagú...] -szájával összevissza nyálazta, hogy ő az apukája, pedig csak egy paraszcsávó. Rócsika azt mondta a feketefaszúnak, hogy rohaggyonmegazanyjába – és ezt komolyan is gondolta. Azt mondta, az a csávó egyszer vissza fog mászni az anyjába, és ott fog megrohadni. Lefeküdt Rócsika a linólejum-ra, és eljátszotta a csávót, ahogy az anyjában kucorog. Az volt a megrohadás, hogy Rócsika lassan kinyújtotta a tagjait és a végén azt mondta: plöatty. Rócsika is, mint Lajoska, gyakran mesélhette már a történetét a fasz, a pina, a baszás szavakkal. A szervek és anyukája pénzkereső cselekményei annyiba számítottak neki, mintha az anyukája bedolgozó varrónő lett volna vagy sütőasszony, s azon mesterségek fogásai, szerszámnevei...

Voltak, akik a történetüket meg tudták rajzolni: egyetlen téglalapban a képregényüket megmutatták. Létregény. Vannak ma is komoly, kétdiplomás tudósok, akik az ilyen rajzokból a Freud-módszer szerint állapítják meg a gyerekek pszichológiai státuszának egy részét. Tekintve, hogy voltak olyan gyerekek, nem kevesen, akiket jószívvel és odafigyeléssel vagy kényszerrel sem lehetett beóvodázni az őértük a szívüket elevenen kitépő szüleik mellől, viszont a házat úgy zárták rájuk, hogy még egy ceruzacsutakot se hagytak nekik játszani a gyufán kívül, tehát nem fogtak ceruzát még annyit életükben, mint egy átlagcsaládban élő kétéves gyermek: tehát a kétéves gyermek szintjén rajzoltak. Namost az ilyen intézetis hatéveseknek nem azt írták be a papírjukra, hogy az első év előkészítő jellegű volt, hanem gyorsan áttelepítették őket a gyogyóintézetbe, mely ezáltal szakmailag a legelismertebbek közé emelkedhetett, hiszen a gyermekeik átlagon felül teljesítettek. Mert ugye közben lassan, pár év alatt ki is aludhatták magukat, minthogy hatéves korukig négy óránál többet egyhuzamban egy kummányival sem aludhattak. Ez sem egészen igaz, mert minden gyogyóintézetbe jutott egypár látványosan is gyogyós: betakarni a képbe.

Itt tanultam meg a magyarok úristenének néhány tucat neve mellett a rajzolvasást is. Nem is engedném a sokdiplomás piszijológiusnéniknek meg -bácsiknak a toddományos rajzelemzéseket addig, amíg pár évet nem húznak le a vérgecibe-e-je, odale. El tudják képzelni a képet, amit vágok, amikor értelmiségi szülők alvásminuszos gyerekeiknek a rajzait mutogatják nekem: nézzem: egy van Gogh lesz az ő fiuk, egy Paulovkin Boglárka az ő lányuk? A huzamos alváshiány meg valami izéanyagot termel a szervezetben, ezáltal annak a motorjai túlpörögnek, a gyermek már képtelen aludni: állandó műsorszám a kakakófőzetés éjjel egykor: és a boldog szülők telivágják az ötéves gyermek cumisát kakaóval: Egy adta Dustin Hoffmann ez a gyerek! A háháhá-gyerekek (halmozottan hátrányos helyzetűek) meg a 2-3 órás alvások közötti órákban kártyázni, karatélyozni tanulnak vagy pénztárcát zsebből kivenni, isznak egy kis borot, ill. lásd Rócsika fennebbi beszámolóját élete epizódjairól...

Attila történetét egyáltalán nem ismerem. Olyasmi arca volt, mint Háy Jánosnak van most, olyan szöghaj-szőke is, és vén is: nyolcévesen negyvenévesember arccal. Attilának ez volt a története: Kerített valahonnan egy nagy alufólia csokis ezüstpapírt, és azt rázogatta, és hozzá tutult, először a széken, a pad fölött, aztán a pad alatt, aztán leesett a székről, és akkor is tutult és rázta az ezüstpapírt és nézte a csillogást. Azt mellékelték írásban ehhez a gyerekhez, hogy autisztikus viselkedési jegyeket mutat. Hazug, mocskos disznó lennék, ha valami költőit írnék ide, vagy kitágítanám valami nagy univerzális lófasszá azt az alufóliarázást: az a semminemigaz: Attila fáradt volt: az ilyen gyerekeket mondják szakszerűtlenül alvásminuszosnak a tanítók. Az a gyerek is halálosan fáradt, akiben az alváshiány miatt izé termelődik, és attól vágtázik föl-alá, meg mozgatja tagjait.

Józsika egyszer a barátja akart lenni Attilának, ezér nagykomolyan átadott neki egy óriásmogyorósról való hatalmas ezüstpapírt. Köszönöm szépen, dünnyögte Attila, de Józsika barátja se lett.

Józsika olyan kicsi volt, mint egy hároméves. Nem bírt el ágyazásnál a párnájával. Viszont akkora pisilője volt Józsikának, hogy csodájára jártak, még felnőttnénik is úgy mosolyogtak rá, kedvesen, mint egy feltörekvő ifjú focistára a trénerek. Lenne ide, Józsika fütyülőjére még egy illdomos, képes és a maiirodalmiízlés szerint kurvára fasza egy mondatom, de elhánynám magam tőle. Erre emlékszem én is: az ember egyedül van, idegen helyen és semmije sincsen, és minden ujját egyenként unja már, és először elkezdi saját magát ölelni, fölül üres, egyre lejjebb tapogat, azután a pisilője lesz érdekesen más, és ott, mintha lenne valakije, nincsen meg, de mégis, olyan, mintha lenne valaki ott. És énnekem csak tíz hétre nem volt anyukám meg apukám, csak minden ápolónéni és bácsi, meg doktorok voltak az apukáim, de azok összesen nem tettek ki annyit, mint anyám egyetlen ujja, amelyik elment vadászni. És ezt tessék nagyon megjegyezni kedves maradékanyukák meg megmaradtapukák: Nincsen az az elgant és tündér újapuka meg manneken újanyuka, aki egy részeges barom igaziapukánál meg egy hülyepicsa igazianyukánál jobb lehetne.

Valaki tehát, ott, a tornateremben megfogta a karom: Bead a tanácsra. Tanúi vannak: ütlegeltem a gyerekeket. Ő tudná, hogyan kellene az ilyen vadbarmokkal bánni, mint én... Megneveztem a városi tanács illetékes osztályát meg a megyei tanács illetékes osztályának vezetőjét is... Kicsoda a csoportvezető nevelő? Azt is. Jó, elmennek, beszélnek azzal.

Kérdeztem a csoportvezetőt, azt mondta, az építőipari vállalattól voltak valami faszik, hogy: fölkarolnák a csoportot vagy ilyesmi: meghívtak bennünket mikulásra. Megkérdezték tőle, ki volt az a segg vadbarom ott. Azt mondta nekik, hogy egy kezdő kolléga. Azt látni, hogy egy kezdő, mondta a főfaszi: majd ő megtanítaná az ilyeneket!.

A profik megtartotta szabadfoglalkozások olyanok voltak, mint egy tündéri reálista mintanovella. Semmi váratlan esemény nem történt. A menet jólkiszámítható, a fordulat kisarasszal bemérhető. A gyerekek leszorított karral, aprókat lépve közlekedtek a dobópont és a sorvég között, megfelelően használták az ikes igéket, a kézilabdát dobták, a focit csak nézték, ugye, egy kosárlabdapályán.

Oké – mondtam a csoportvezetőnek – majd meglátjuk. – Hagyjad az ilyeneket a faszba, mondta a csoportvezető, az ilyesmit föl se kell venni.

Meg is láttuk. Pár héttel később kibuszoztunk az építőipari vállalat üdülőjébe a gyerekekkel. Rájuk voltunk bízva, és ők úgy viselkedtek, ahogyan azt megtanulták ilyen alkalmakra. Anzselo akarta a kezemet fogni, Józsika kivette a szájából a hüvelykjét, és két karját leszorítva ügyelt a lábacskáira: tartsák a lépést. Dezső hajlandó volt cipőt húzni, és még zokniviselésre is alkut kötöttünk. Egyszer ellopták a dzsekijét, és nem volt már idő másikat keríteni neki, a sajátomba csomagoltam be, és úgy vittem. Állat maga, hogy nem tud annak a gyerekére egy rendes gyerekdzsekit adni? – kérdezte egy ember a lakótelepről. Igen, állat vagyok, mondtam neki. Aztán a tanítónők megmutatták, hogy a lépcsőház alja tele van gazdátlan gyerekholmikkal, amiket senki se keres, vigyek el onnan egy dzsekit. És ha fölismeri valaki – kérdeztem. – Akkor bukta! – mondta az egyik tanítónő. Nem sikerült azonban intéznem Józsikának új intézetis dzsekit, mert a szigorú racionalizálás mellett egyrészt a megfelelő szakemberek az intézmény agyát is széjjellopták, másrészt pedig én voltam a felelős a dzseki eltűnése miatt: mert én szóltam az újért. Vagyis hátékázás is volt, mint egy valódi kaszárnyában, és a megfelelőszakemberek arra hátékázták rá a hiányt, aki jelentette.

Rócsika édesen viselkedett az építők üdülőjében, mint akárhányszor, amikor az anyukája süteményt ígért neki, tételesen és üzleti ajánlatszerűen, ha jól viselkedik az asztal alatt. Azért odakacsintott nekem, hogy vegyem észre: csak játszásiból ilyen.

Dezső hét esztendős ember (felnőtt férfi) volt, akinek a szülei ellopták a gyerekkorát, mint annyi másnak is. Véle is, ha valamire jutni akartam, emberesen (mint felnőttel) kellett megegyeznem. Dezső megesküdött, hogy erre a kis időre, ami még a dobi-ig hátra van neki ebben a bőtönyben, nem szokik már rá a zokniviselésre, zoknit húzott. Igen megjátszósan lépkedett, mekkora áldozat is most ez a zokniviselés az ő részéről. De csak odáig! – mutatta dühösen, hogyan fogja föltörni már visszaútban egy pocsolya jégkérgét, és fogja a zoknit beletaposni.

Egyszer aztán csak odaértünk. Nem bántuk volna, ha ennyi az egész, kerülünk egyet és vége.

Az asztal terítve volt. Nagy táblákban dőlt kakaó és finom sütemények illata. Kuglófillat is szitált. Díszített fenyő díszlett. Egy kövér, szemüveges néni volt a mikulás. Mi pedig: menjünk föl az irodába, beszélgessünk. Vártuk a farbát, hogy színére kerüljenek a dolgok, láthassuk az igaziakat.

Egyszerű üzleti ajánlat volt, úgy hangzott, mint ma egy befektetési tanács. Irányítsuk akként a gyerekek érdeklődését, hogy az az építőipar felé irányuljon. Építőipari iskolát fognak majd járni, és építőipari szakemberek lesznek. Az építőipari vállalat is jól jár, meg a gyerekek is a biztos jövőjükkel. És mi sem fogjuk megbánni. És ha megengedjük – kérte a fő építős faszinger – ő inna is a megegyezés sikerére. Elkezdtem ott okoskodni a biztosjövő tárgykörében, mert ismertem a nagyfiúk csoportját, abban volt egy igazi nevelő, aki a reggelinapirend alatt újságot olvasott egy dohányzóasztalnál. A felesége meg egy igazi nevelő volt a lányoknál. Azt hiszem, ő horgolt vagy kötögetett valamit a reggelinapirendben. Tehát: A nagyfiúk számára az volt az egyik biztos jövő, ha valamilyen fondorlattal megbuknak az iskolában, mert a törvény szerint tizenkilenc éves korukig maradhattak az intézetben. A biztos jövő másik formája az volt, hogy egy-egy utolsóéves fiú meg lány megegyeztek, hogy a nagykorúságipénzzel összeházasodnak. Nem szerelmespárok között fonódott az ilyen kötés. Az elraboltgyerekkorú emberek ilyesmire, mint szerelem, legyintenek, ha életről van szó. Majd szerelmeseik elől megszöknek, s együtt élnek igazicsaládban, megbecsülésben.

Lábdobogás hallott föl. A csoportvezető már ugrott – én mindig is optimista voltam, kételkedő a balsejtéseimmel. Balhé! – ugrottam én is.

Odalent a gyerekek ültek, ahogy kell, minél kevesebb felületet mutatva látómezőnkben. A mikulás pofozott egy gyereket. El tudtunk mi mindenfélét képzelni. Anzselo mindig csinált ezt-azt, ha beleunt egy anyukázásba. A csoportvezető meghalt – így nevezték a gyerekek a számukra még mindig meglepő reakciót, hogy nem üvöltöz, rikácsol, hajat tép kétségbeesve a nevelő, hanem ellenkezően, mély nyugalmat mutat. Tanítónőszemét elkerekítette és tanítónőujját fölemelte, hogy azon függjön a figyelem. A gyerekek figyeltek is: elképzelésük sem volt arról, hogy mi lesz a továbbiakban.

Pedig aztán őnekik volt már némi elképzelésük az életről. A legnagyobbetűsből kerültek be mind. Egyszer az egyik kolléganő elkapta valamelyik kislányt a hétévesek közül azzal: „Nem is tudod, mi az a csúnyaság, amit beszélsz!” A kislány dacosan vonta el magát, s apróra, színre-szagra-állagra leírta azt a csúnyát. A kolléganő sírógörccsel rohant a tanáriba...

Rócsika például mint dada-mondókát mondta föl, hogy az élet célja a baszás, a férfiak el akarnak élvezni, a nők meg vagy pénzt szereznek úgy, vagy apródonként a konyhabútor összejön nekik, és ők is elélveznek véletlenségbül, csak letagadják, mer’ ha a pasi észreveszi, nem akarna fizetni. A parasztok eggyel csinálják egész életükben, és a vagányok meg, ahogy akarják. De még a parasztok is elmennek szopatni, mert a parasztkurva az nem szopik, mert kényes.

És Lacika is, meg Anzselo, meg Atletta, meg még Attila is, meg a felsőslányok, akik az idegosztályra falcolták be a nevelőjüket, és azt mondták a felügyelőnek, azért falcolnak, hogy ő meg börtönbe jusson, mind megmondták: semminemigaz. Volt egy tizenhat éves fiú, akit irhakabátban és bőröndmagnóval hozatott be a gyivi, hogy kilegyen a létszám, és ő, aki csak annyit tudott, hogy az apja meg az anyja papíron egy más név, mint az igazi anyja, meg az apja. Ennek a fiúnak nem rabolták el a gyerekkorát, nevelőszüleit édes-szülőkként ismerte el. Mégis, tizenhatéves korára megtanulta: semminemigaz. Ez így egybe semminemigaz, mert különírva mást jelent.

Mint az ütnekvernek. Ez az ütnekvernek nem azt jelentette, hogy a vidám matróz stílusú kigyúrt ex téeszes (továbbszolgáló sorkatona) tesiszakos nevelő teljes karból adott pofonját ütés-verés számba vette volna bármelyikük is. Nagyon rossz véleménnyel voltak a verekedő tanárok teljesítményéről. Egy 8-10 éves fiú már le tudta volna verni lábról a legjobbanverekedő tanárcsávót is, ha akarta volna. Egyet odahaza mészáros-lánckesztyűvel vertek, mást az édesanyja égetett vasalóval, piszkavassal vagy csikkel, a taposás meg a rúgdalás, mint parasztoknál a nyakleves, annyiba ment. Lajoska kishúgát a királycsávó apa hypóval itatta meg, mert sírt – ez a mozzanat valahogy a Vagány Evangyéliom-ból kimaradt. Volt, ahol egy kivételével valahány gyermekükért, ha nem is a szívüket tépték ki elevenen, de legalábbis megtettek annyit, amennyi telhetett tőlük, de egy gyereket a többiből bűnbakká tettek a szőkesége vagy feketesége miatt, és azon vertek le mindent, a saját életükért fizetvén. Az egész család rájárt arra az egy gyerekre, mint verescsirkék az egy fehérre. Ha valamelyik gyerek kifakadt, abban az újgyerek lemondása volt az újhelyről: ez is a régi, itt is csak ütnekvernek.

Például a nevelők fesztet azt akarták: sapka, kabát, sál. Akkoriban még a hollandruhák nem jöttek ennyire, így azok a szülők, akik a gyerekeikért való fenenagy szívük kitépettetése közepette hétéves korig nemigen költöttek a gyerek ruházására, el is nézték a totyogónál nagyobbakat félnap-délután egyszál-ingben, -nagrágban, -cipőben a hóban. Tehát ebből a sapkasálkabát is egy semminemigaz, mert egyszer, amikor a gyermekfelügyelő az udvarraszökést a sapkasálkabátok elzárásával akarta megakadályozni, akkor nevetve kiszöktek, és egyikük sem fázott meg és lett beteg fél-másfélórás kintlétiben a mínusz öt fok alatt.

Ej, nemigaz, ez se! – állt föl a székről Anzselo. – Még ez a mikulás! A csoportvezető billentett egy láthatatlant az ujján – mindenki fölállt. Sorakoztak, mint az angyalok. Józsika bekapta az ujját. Anzselo, Lacika és a vagányok mind összeszedegettek ehetőeket, kalácsot, süteményt.

Mi volt a baj, kérdeztem a főfaszit, aki valami góré is volt ott, és már kért tájékoztatást a beosztottjaitól.

Ó, elnézését kérem, tanár úr: mostmár megértem magát! Ezek a büdös kölykök! Hálátlan gazemberek! Megmondom, tényleg nincsen más megoldás: Nem vagyok mostmár képes megérteni, hogy tudta megállni, hogy ne pofozza föl őket.

Úgy kell őket pofozni – mutatta be az ex-téeszes kiképzőőrmester meg a csoportvezetője, hogy az ember a bármely szabadonválasztott vállával beint, fölemeli a másik karját, de azt a pofont a levegőben megállítja, és emerről mos be. Csakhogy a vagányok kasztjából való gyerekeknek ezt a trükköt az apjuk vagy a bátyjuk vagy az anyjuk épp aktuális palija márt réges-rég megtanította. El sem játszották, hogy bedőlnek a trükknek. Ha a pofon jólsikerült, elhemperedtek, fölálltak, köptek egyet, s még arra se vették a fáradságot, hogy elszaladjanak. A gyerek, akit mészáros lánckesztyűvel vertek, odalépett ilyenkor a falhoz vagy a kapufához s abba verte bele a fejét úgy, hogy az dongott, mint a labda: „Mit akarsz! – üsse’, bazmeg!”

A csoportvezetőnő a láthatatlanszálakat két tanítónő-ujjara vette, és a gyerekek kórusban, egyszerre köszöntek.

Rolcsika azt tátogta: a-a e a a-o-a! – és mutatta is a csípejénél, mit.

Fölemeltem a kabátom elé a mutatóujjamat, és a szemöldökömmel intettem: Nem kell ez most.

A csoportvezető a jeges járdán mellém sinkózott: – Mit mondott a faszi?

– Ö... valaki fölborította a kakaót, és olyan lett az abrosz. Azt hiszem, Anzselo volt.

Anzselo elkezdett vihogni és táncikálni.

A többiek lépést tartva csoszogtak tovább.

Lépést tartani valaminek az ütemével – ez nem a sebesség fokozásának fölvételéről szól, hanem a sorból ki nem lógásról. Aki nem lép Eszterre, tudják, mit nem kap az! Ha van egy torok, amire rá kell lépni, akkor mindenkinek tartania kell a lépést korunk követelményeivel, és arra a torokra szépen sorban rálépni. Ahogy a stréberek elugrándoznak, még át is eshetnek a megfelelés mércéjén, ha a kötelező nyakralépést bemutatják.

Rolcsika beidegesedett.

Tanárbácsi, á! Semminemigaz! Ez volt e’ – véletlenül!

Azzal kilökte a sorból Józsikát.

Az élet a gyöngéket, a veszteseket kilöki. Ha valaki nem erős, akkor legyen ügyes, dumáljon le mindent, akkor nyerő.

Anzselo nem emberségből, hanem vagányságból vette magára Józsika bűnét. Józsika azért borította ki a kakaót, mert az eltelt két hónap alatt csak két évet fejlődött a mozgáskoordinációja, s még volt négy évnyi behoznivalója, hogy utolérje magát... Anzselo tudta, hogy ezt a parasztok úgyse értik meg, hiába is magyarázná... akkor már mindegy. Úgy látszik azonban, hogy ő bennünket is a parasztok közé számított. A másik vagány, Rócsika azonban igazságtalannak érezte ezt. Haragudott Józsikára, hogy véget csinált idétlenségével a bulinak.

A csoportvezető sem volt tévedhetetlen: Kézen fogta Józsikát. Józsika bekapta a hüvelykjét, és a szemét lehunyva szopta. Kisvártatva leereszkedett a járdára, s elhagyta magát: a csoportvezetőnek föl kellett vennie. A többiek hátra-hátrahajoltak és mutatták ki Józsikának: E, dinnye: ekkorára lesz a fejed verve!

Egyszer már megírtam ezt szabályos novellaként. A szerkesztő körmén elveszett. Történetemben valahogy másképpen volt meg ez. Most úgy emlékszem, mintha a novellásabb megoldásban Anzselo mondta volna: Semminemigaz.

A legjobb történetek soha nem történtek meg – de megtörténhettek volna, mein Herz. Ami megtörténhet, az meg is történik, vagy már meg is történt. Átcipelni azt, hogy onnan meseszerűen tündérreálistának olvasódjon, és erről se lehessen azt mondani, semminemigaz.

Csöngő meseszáncsengettyűk csilingeljenek el minden történetet.

Minden menyhelyes élete történetében legyen egy story of Oliver Twist.

A gyerekeimből, az, aki közben királycsávó lett, emlékezzen úgy, hogy már akkor is egy királycsávó volt.

Remélem, Attila valamennyire boldog is néha, és ha lát egy csokipapírt, el tud mosolyodni.

Még az én végemet tartozom ide elmesélni, ebbe a semminemigazba.

A leszerelőzászlómról elvenedő figura voltam – ahogy elterveztem. Egyre fogytunk. A leszerelővonatról sima vonatra szálltunk át, aztán egypáran gyalog nekivágtunk a buszpályaudvarnak. Éppen sikerült másodszor is valamennyire kijózanodnom.

Végül egy bajuszos jász fiú maradt, amolyan csendes gyerek. Nem is ivott. Beszélgettünk – volt még időm a buszig. Valahogy fölkerült a téma. És akkor megállt, elmosolyodott: Nem ismersz meg? Talán a keresztnevét tudtam. Nem ismertem meg. Ő is ott volt a kóterben, csak ő a nagyfiúk csoportjában. A huszárlaktanyában azonnal megismert. Soha, egyetlen arcrándulással sem jelezte, hogy ismerne valahonnan, korábbról. Adtunk együtt szolgálatot is. Egyébként a kóterben nem az én gyerekem volt. Láttam, ahogy rám nézett, hogy engem simán áttol, bele a többi közé. Nem számítottam másba neki, mint a többi tanár, nevelő vagy felügyelő, vagy azok, akiknek háza, családja, apja, anyja, testvérei vannak, kilátása, jó munkahelye. Látta, hogy mennyire érint a téma, ezért vigasztalásomra elvégelte azokat a kóterbéli történeteket, amiknek bár sejtettem a kimenetelét, de nem láthattam, mert akkorra már máshová vetődtem. Hogy az-ék elváltak, az igazgató egy gennyféreg volt, egy jópár tanár is elnyerte méltó jutalmát, a gondnok lebukott a lopásain.

Úgy emlékeztem, hogy az egyik nevelő jócsávónak számított, nem is ivott, és valóban népszerű volt a gyerekek között. Őt felidéztem pár történetkével:

Azért a János, az jócsávó volt, nem?

Udvariasan elfordult, és lenyelte az ajkaira tolult nyálat: nem köpött.

Persze, mondta, a János, az jóccsáó volt. – Ezen a jóccsáón nevettünk, mert ez olyan kóteresen hangzott.

Én még beszéltem ott néki a semminemigaz történeteket – és odakozmált gumicsizmaszagú leheletem gőze szállt.

Aztán elköszöntünk – ezzel lett meg a végem őnála.