Ez a novella a Füst girl c. szótárcikk egyik illusztrációja.

 

A célnál jobban érdekel az odajutás. Ennek a busznak kalauza van. Talán az utolsó kalauzos járat. Ki kellene írni: KJ. Hogyne! – ismerem a történetet, ugyanaz, ám akik felénk jártak, jó tíz éve nyugdíjban vannak már. Az utolsó évtizedben a maga szakállára tartotta Az Öreg a kalauzát, az üzemanyagnormából spórolta ki a bérét. Természetesen még ez is csak úgy sikerülhetett, hogy elszabotálta az autóbuszcserét. Már nullára futott, ám Az Öreg komoly számításokkal támasztotta alá kérelmét, ne cseréljék le a buszt. A régi motorokkal is ki lehet jönni kevés üzemanyaggal – ha tojás van az ember talpa és a gázpedál között. A régi motoroknak jobb – mert magasabb – az üzemanyagnormája. A Szovjetunióban voltak sofőrök, akik faros Ikarusszal egymilliót húztak le: kilométert. Különben pedig mindenki tudta, miről van szó, A Főnökség, az utasok, Az Öreg felesége és leányai, a Kalauzcsaj édesanyja és a bátyjai.

 

Itt is valami ilyesmiről lehet szó. A plexilapon kékre fakult CSÉB-plakát.

A kalauz kövér nő, uniformisa bőrszerűen fénylik a zsírtól. Piszkos a körme, szája sarkába morzsa tapad.

Azt hittem, az enyém volt az utolsó kalauzos járat – és tessék!

Diákkorunkban A Kalauzcsaj még adott magára. Tepertő mindig megmutatta, hogyan csinálná: a hátulsó négyesülésen, a hatalmas tekéket szétfeszítené s úgy célozna bele, nem a barnaudvarúba, hanem a fényesbe, bele!

Mindenkinek, a teljes utazóközönségnek megvolt a maga elképzelése arról, hogyan csinálják, Az Öreg meg A Kalauzcsaj.

Valójában, azt hiszem, nem csinálták sehogy. Se stílus, se lelemény. A kokpit körül lógott pár meztelennős illatosító. Úgy harmincöt évet húztak le együtt, egymással, több időt, mint az átlag házasok. Némán – alig beszéltek.

 

A Káposztás Asszony egyszer nyíltan megkérdezte: Élet ez, kislyányom? Nem élet ez – válaszolt egykedvűen A Kalauzcsaj –, így, lassan túl a váltakozó koron.

Ahogy a nyugdíj közeledett, az autóbusz is kezdte megadni magát.

Kérdezték A Kalauzcsajt, mi lesz ezután. Vállat vont. Az Öreget nem említette, de a vállrántásában volt valami reá-hagyatkozás: majd megoldja.

Meg is: gépi lottózót nyitottak. Minden helyi vállalkozó dühös Az Öregre: miért neki esett ez le. Először rémségek boltját akartak, de az városi téma, falun nem jönne be.

A Kalauzcsaj haja fehér, ha a szempilláit nem festené, a régi Edgár vagy Johnny Winterre hasonlítana. Az Öreg csak saját magára hasonlít, egy öreg bokszolóra, akit nem ütöttek ki soha. A mája dagad. Nem ért a gépi lottózáshoz, így csak beszéddel tartja jól a kundschaftot. Reggel nyitnak, este zárnak. Most már csak nagyon kevesen fantáziáinak azon, hogyan szexelhet Az Öreg és A Kalauzcsaj. A legkitartóbbak a piacozók, a piacos járaton a kakasülőn még mindig a régi járja: A Kalauzcsaj a szájával csinálja Az Öregnek. Ezt bő lével tárgyalják, mindig van ellenzék, aki tagadja ezt az állítást: magyarasszony a szájával soseis! A derékban az a vélemény uralkodik, ami már húsz éve is. A legdurvább kifejezés a szétteszi a lábát és Az Öreg jól beveri neki. – A Kalauzcsaj, mint aki tud valamit, rezzenéstelen arccal tette a süketet. Az Öreg hamarabb ráunt, és néha behintáztatta a buszt.

Most már nem ülnek fönt a buszon, de Az Öreg ismeri a sofőröket meg a menetrendhez való viszonyulásukat is, jó időben kiáll a bolt elé, fölint a sofőrnek, a kakasülő felé, a szemöldökével s két keze ujjaival, mintha latolgatna, mutatja: „Hintáztasd jól meg az asszonyokat!” És a sofőr hunyorít vagy bólint: „Rendben, Öreg!” És a szegi-bolti halálkanyarban jól meghintáztatja a buszt.

 

*

 

Semmi akadálya – tőlünk akár tánckart is fizethet. – Az üzletág-igazgató teljesen hülyének nézett. Azonban óvatos ember, tehát magyarázván, mintha komolyan venné az ajánlatomat. – Régi törekvésünk a vállalkozás alapú szolgáltatások kiterjesztése. (Közel hajolt:) Ön leteszi havonta a százötvenezret, szerződésben kötelezi magát a menetrend és az egyéb kötöttségek betartására – azon kívül azt csinál, amit akar. Még arra se kötelezzük, hogy nyakkendőt kössön.

Kinyílt a zsebemben a nyelvi megformálóm. Bele tudtam volna vágni. Ismerem az ilyen cégeket: a főnökök mindenki másegyebet a vállalkozásra szorítanának rá, csakhogy az ő ülepük alatt rendíthetetlen maradjon a szék. A jó kis biztos állami állás a tutti nyugdíjjal és járandóságokkal. Hogyne! – tiltakoznak a nyereségérdekelt, tehát vállalkozásalapú bérezésük ellen! Bármenyire is híg a lé a kondérban, a maguk javát mindig kiveszik. Természetesen beszélhetünk majd a feltételek megváltoztatásáról. – Altatott. Vagyis, ha mégis beütne az üzlet, és én a zsozsó egy részét a zsebükbe dugom, akkor a nagyobbik részből elengednek valamennyit, amivel én járhatok jól.

Egyelőre azonban tökhülyének nézik azt, aki régi szívükvágyát óhajtja beteljesíteni.

Mindennek az alapja az üzemanyag: ha az ember olcsót tud szerezni, mélyen a hivatalos ár alatt, a különbözet a tiszta pénz. Ó, a pirosgázolaj-história idejében is, a tényfeltáró cégek emberei is a pirosgázolajos, tehát olcsóbb taxit választották! Csakhogy az olcsó üzemanyag megeszi a motort. És azt a költséget, ha levonjuk, semmi se marad a tiszta pénzből. Kivéve, ha a nagyjavítást nem a sofőrnek kell állnia. – Ez az egyszerű képlete annak, mért nem kapkod senki buszsofőr a vállalkozás alapú szolgáltatásért.

 

*

 

Átvettem a buszt: a sofőr melletti kapaszkodót ezüstre fényezték a kis női tenyerek. Pár napig zavartalanul akartam szemlélni a fölhozatalt. Úgy nyolc-tíz nő kapaszkodta végig mellettem az utat, néha ketten is. A harmadiknak már lent kellett állnia a lépcsőn. A sofőr, akitől átvettem a járatot, elmagyarázta, húsz nőből kettőt-hármat mindig meg lehet dugni, kettőt simán, egynek meg kell egy kis huzavona, anélkül nem izgul föl. Nem, kértem, ne mutassa meg a hajlandóakat. Magam próbáltam rájönni, melyikük lehet a huzavonás. A hajlandókon és a huzavonásokon kívül vannak még azok, akiket a férjük már nem képes tűzbe hozni, ezért flörtöléssel izgattatják magukat.

 

Nem vagyok valami jóképű alak. Kövérkés, sofőrhassal – és kopaszodom is. Rosszak a fogaim, és ki van már az állkapcsom a rágógumizástól: rohad a szám. Az elődöm bezzeg: hosszú aranyhaj, aranygyapjas mellkas, arany karkötők és láncok, fülbevalók, mint egy pankrátor. – Turisztikai céghez nyergeit át, valami nagykorú Kässbohrer-re. Reménykedett, a német nők ugyan Magyarországon még nem engedik el magukat annyira, mint Ibizán vagy Dominikán, azért egy buszsofőrnél szégyen lenne, ha egy kanyarból kettőt nem tűzne föl.

 

Több, mint egy hét telt el, kiragasztottam végre a föliratot:

Kalauznőt alkalmazok – érdeklődni a gépkocsivezetőnél.

Rögtön az első forduló után jelentkezett a kis tömzsi, hallgatag, vöröskés nő a félhetes fordából a kisállomási megállótól: – Miből állna ez a kalauzság? Pár évvel lehet fiatalabb nálam, így már csak KN-járatokon utazhatott.

Abból, ami: a jegyek árusítása, bérletek ellenőrzése, utasok kalauzolása, segítése, fegyelmezése. Valamint a busz tisztántartása.

Semmi egyéb?

Láttam rajta, hogy egyrészt komolyan gondolja, másrészt el sem tudja képzelni, miből tudnám megfizetni, harmadrészt igen rossz a véleménye a buszsofőrökről.

Egyébről főleg nem lesz szó! – nevettem. De: ordítson!

Tessék?

Kiáltson egyet!

Kiabáljak?

Hátrafordultam: páran ültek a közelben.

A kis tömzsi lenézett a fehér szandáljából kiköszönő lábujjaira.

 

A negyedik vagy ötödik jelentkezőt próbáltam be. Sok ismerőse utazott a vonalon. Magas, erőteljes, csontos nő férjjel és a szokásos két gyerekkel. Biztosra ment, a munkaügyi központon keresztül már intézte is a bérkiegészítést vagy a járulékelengedést vagy mit.

Nagyok már! – mutatta a fényképeket, a tizenhat évesnek látszót huszonkettőnek mondta, a kissrácot tizennyolcnak.

Nemigen szoktunk fényképezkedni – mondta nevetgélve. Hosszú mutató- és középső ujjával takarta el a fogait.

 

A piaci napok meglehetősnek mondhatóak. Nincsen ugyan már igazi piac a városban. Mindennap ugyanaz a vásár. Azért a parasztok a szerdát vagy a pénteket választják. Az emberek többségének az agya egy srófra jár. Amikor pincér voltam, tanultam meg, vannak frontos napok. Se fizetés, se nyugdíj vagy segély. Sőt, inkább egy simának látszó hétköznap. Az arisztokrácia, a láthatóan sohasem részegek mindig állandó cehet hagynak, ám frontos napon délelőtt tízre végeznek az ebédig szokásossal, délután háromkor már a másnap délit isszák. Tele a placc idegen és kiszámíthatatlan emberekkel. A WC-ben a fehértelefonoknál nagy hálloázás. A menő sörök elfogynak és a túra késik. A szakács pihiben, semmi nem kell a menün kívül. Rengeteg munka, kevés borravaló, legföljebb a rodolfózás hoz valamit.

 

Piaci napokon az asszonyok a kakasülőn odavéltek, hogy a kalauznőm a szájával csinálja. Páran azonban ellenzékbe maradtak azzal az előítéletükkel, hogy magyarasszony nem szop' – hacsaknem pornyóban. Meglehetősen tájékozottnak mutatkoznak a látványipar pornóágazatában, és ha piaci napon egypár ritkábban buszozó értelmiséginek látszó nő óvatlanul felül közéjük, hát igen bő lére eresztik. Eresztették is: hogyan s miként intéz engem a kalauznő. Irigyelik a kifürdött és szépruhás nőket, szeretik megbotránkoztatni az ilyeneket.

A tisztes és becsületes asszonynép középtájon viszont az suttogta, hogy a régi buszgarázsban kúrogatom.

Bizony, nem vagyunk már fiatalok, a tisztes és becsületes asszonynép a középtájon bizony elmúlt már negyvenöt, sőt, ötven is. Egypár hatvanas is használja a szót – akik a régi tekercselőben dolgoztak. A gyári asszonyoknak sokkal jobbak a szövegeik, a legjobbak. Kis rodolfózással olyan moldovakönyvet lehetne rittyenteni – csodálom, hogy korunkmikszáthjának nem jutott ez még eszébe.

Hétfőn, kedden és csütörtökön jóformán senki nem utazott hátul, a kakasülőn. A kárpiton mindenféle foltok éktelenkedtek.

A kalauznőm pedig gyökérkefével és szőnyegtisztítóval tisztogatta az üléseket.

A kalauzos járat bevezetésének első napjaiban a sofőrülés kapaszkodóján függeszkedő nők inkább leültek. Nem tudták vagy nem akarták kiismerni a viszonyokat.

Viki, a fodrásznő nem csinált ügyet, egyenesen megkérdezte, összejött-e már a dolog. Nem is értettem, mit akar.

Hát tudod! – nevetett és csettintett az ajkaival. – Megdurrantani a házinyuszit!

 

A kakasülő asszonyai is rákérdeztek. Mindent nem írok le itt. Tessenek talán beljebb húzódni egy vidéki buszjáraton – közelebb a kakasülőhöz. Ha elálldogálnának ott, különbeket is hallanának.

 

Néha elnéztem a belsőtükörből: mi lesz így vele. A nők többségének nem valami szenzációs a szexuális élete. – Az én járataimon se a vimtől fényesedett mellettem a kapaszkodó. A kalauznők élete meg pláne – szinte állandóan föl vannak fázva, magukhoz sincsen sokszor gusztusuk nyúlni, nemhogy egymáshoz. Még szerencsések azok a nők, akik a munkahelyen fölbizgereltetik magukat, és otthon meg nyugodtan ellehetnek a férjükkel. Mire megy ebben az áporodott szomorúságban a nyelvi megformálás ereje. Ó, Cortázar, atyám! Odáig sokan eljutnak, nők, a cicázásig a buszsofőrrel – megmutatni a többi utasnak, ők sikeresek még valamiben, például két megálló között is fölvesszük meg lerakjuk őket. Ó, Márquez, atyám, ki olyan varázsosan átstilizáltad a dögunalmas hétköznapokat!

Sofőröknél hazudni alap – de a nagy számok törvénye alapján összejöhet valami az igazsággal.

 

Sokan hiányolják a részleteket: Miért nem láthatják a buszt? – Cortázar vagy Saint-Exupery, amikor buszról írnak, elhagyják a leírásból a részleteket. Saint-Exupery autóbusza inkább még fapados teherautó volt, és bizony Cortázar vagy Vian autóbusza is olajszagúbb, homályosabb és fülledtebb, mint a maiak. Cserébe viszont ott ülhetünk a buszon, és nem terelik el a történetről figyelmünket a maival semmiben sem egybevágó részletek.

 

A harmadik hónap zárásakor kiderült: nincsen semmi haszon. A kalauznőm sejtette a dolgot, hiszen a kasszát ő kezelte. Pedig várható haszonként azt az összeget jelöltük meg, amit fizetésként a kasszából kivehetünk.

Sikerült ugyan olcsó üzemanyagot szereznem, de az megette a porlasztókat. Kétszázezer. Egy garnitúra olcsó gumi négyszázezer. Közeledik a tél – nem olcsó gumi kell, hanem jó, és az hatszáz. Hatszázezer. Száz ide, és húsz oda – egymillió.

Hiába vezettünk be újításokat – örültek az utasok a kórházi járatnak: az ingyen utazó nyugdíjasok. A vállalat, természetesen, a büdös maszeknak utalta legutoljára ki az állami támogatást. Vállalhattunk volna hétvégékre zsíros kirándulásokat – de minden hétvégén javítani kellett valamit a buszon.

Még csak morfondíroztam azon, hogyan mondjam meg a kalauznőmnek, vége, amikor egy késő őszi, teljesen üres visszaútban odaállt mellém:

Pedig... olyan jó dolog lett volna! Már egészen megszerettem ezt a munkát!

Mit fogsz csinálni?

Visszamegyek a boltba. Két kézzel kapnak utánam: minden elfelejtve.

Elméláztam: és a Donkó fiút otthagytam a tanyai megállóban. Sebaj, úgyis bolond. Meg ráér: a mama még csak most teszi oda az ebédet.

A következő megállónál reménykedtem a kis tömzsiben. Használt volna-e a novella nyelvi megformálásának a kis tömzsi, ha egyszer odaáll elém azzal: Na, nem gondolta meg magát? – És hatalmasat ordít.

Persze: a kis tömzsi, talán még tömzsibben, fölszállt. Rám se nézett, a kalauznőmnek odamutatta a bérletet, és leült a szokott helyére, a középső ajtó előtti egyes ülésre.

Ránéztem a belső tükörből: Ordíts!

De nem ordított.

 

Sokan képtelenek vagyunk megérteni a lényegi és a realitás közötti végzetes különbségeket. A lényeges az, hogy egy megállóban várakozó KN-járat busza óránként tíz liter üzemanyagot füstöl el, ez fordulónként negyed órát számolva naponta húsz liter, négyezer forint. Havonkint a kalauz fizetése, járulékok nélkül, összejön egy KJ-s busz üzemanyag megtakarításából. A realitás meg az, hogy ha az ember vállalkozó, akkor magának nem kell fizetést adjon, hanem kis csalásokkal el-elcsipeget valamit. És minél beljebb megyünk a lényegi erdejében – jó, állítsuk le és indítsuk naponta háromszázszor a motort! – a realitásban annál inkább elbukunk. Akkumulátorok! Önindító! Porlasztók!

 

Azt is elképzeltem, hogy milyen lesz az utolsó este. Ebbe már volt némi beleszólásom.

Nem mentünk ki az állomásra, hanem beálltunk az étteremhez. Ha valaki nagyon ki akar menni, bejön értünk, aki pedig hazajönne, be az állomásról, gyalogolja le a két kilométert: az az egészséges.

Megettük a búcsúvacsorát. A pincér már ismerte a szituációt: a mellékhelyiséget, bizonyos sajátosságai miatt, alkalmasint betérő vagy állandó vendég-párok gyors üzekedésre is használják. A pincér már nagyon unja a dolgot. Emberismerete óriási. Ezen az estén is odaállt a pultos csajhoz. Számolták, mikor megyünk már végre a mosdóba a kalauznővel. Ismerem itt a pincérlányt is, a pultosokat: az italraktárból szokták végighallgatni a dolgot. Egyszer én is beálltam az italraktárba hallgatózni. A sajátos akusztikai viszonyok miatt minden apró nesz fölerősödik. A szuszogás például nyögésnek hangzik, a beszéd azonban elfojtott suttogásnak.

A kalauznő is hallott néhány történetet. Inkább szorongatta, de nem ment ki. Hazafelé a szokásosnál hamarabb szállt le a buszról.

A biciklimért majd lemegyek! – és szervusz! – és minden jót!

Neked is – kívántam viszont, aztán reflexszerűen ráböktem a piros gombra, és bezárult az ajtó. A pincér az étteremben ekkor számolta ránk az óráján: most már biztosan dugunk a négyesülésen.

Nekünk ennyi volt.