Messze van budapest, mégis idelátszik.

Egy budapestet fölvillani töbször is láttam anélkül, hogy tudatában lettem volna annak, az budapest, amit látok. A gyerekek harsogták az óvoda udvarán: Messze van budapest, mégis idelátszik. Csak néztem: Budapest olyan messze volt, nem látszhatott oda.

Te mindég ilyen bornyaú vagy? –kérdezte Józsika barátom. –Hát ahun –e, látod, Eévikeének a budapestje látszik, oszt még mindig nem veszi észre.

Ami látszott, az Évike krepp ruhájából a bugyija. Józsika, az Évi bugyija, ami idelátszik! –figyelmeztettem Józsika barátomat. Láttam, hogy Józsikában átvillan, hogy talán mégsem kéne barátoknak lennük. Kiderült tehát, hogy többször láttam már budapestet. És az is, hogy a mondókát miért harsogják a gyerekek. Ettől kezdve én is harsogtam. Sőt, ugyanúgy figyelni kezdtem, mint a többiek, látok –e budapestet, és az a látvány, ha elég tartósnak ígérkezett, vagyis a kislány a játékba belefeledkezésében tárta ki budapestjét, akkor egy pár barát figyelmét fölhívva, már neki is kezdhettünk a mondókának. Kifejezetten lélekemelőnek találtam, ha én kezdhettem a harsogást. Például a kaminyon érkezése esetében. A kaminyon egy bútorszállító gömbölyűfülkés régi, Skoda teherautó volt. Amilyen a télapónak is volt egy rajzon. Egyszer kihívtak az utcára a barátaim: Ekkora budapestet, he! És tényleg, budapestet még csak villanásnyira láttunk, ez a budapest azonban! Még bugyi sem volt rajta. Volt, aki látta és azt mondta, valami seb, ami nem akar begyógyulni. Mások meg egy szájhoz hasonlították, amit nem borotváltak körbe és nincsenek fogai. Mire odaértem, nem láttam semmit: jött Juli néni és egy lapáttal fölborította, aztán rápiszkálta, le a ruhát. Józsika barátom aztán mondta meg a legrövidebben és csúnyául, mit látott. Én azonban abban az időben olyan csúnya szót nem mondtam ki, még gondolatban sem. A budapest –mondókát lányok is harsogták. Más lányok azonban, főleg, ha a barátaikról volt szó, igyekeztek a mondóka elé vágni. Még a levegőt vettük a kiáltáshoz, amikor a barát már odakiabált: Hee! Vagy fölrántotta. Az óvónénik és a dadusok is budapestnek nevezték a látványt.

A lányokat figyelmeztették, hogy nekik más lányok nem lehetnek barátaik, mert a barát, az fiú. Nekik barátnőik lehetnek.

Ettől kezdve a lányok nem mondtak semmit, ha barátkozni akartak egymással. Néha az óvónéniknek is lehetett látnia a budapestjét. Persze csak a bugyit. De abból jó sokat. Sokat, mégis, egy homokozó peremén látszó kislány –budapest a két comb töve között valahogy szélesebbnek látszott, mint az óvónéni budapest. Az óvónéni –budapest sokszor csak egy ujjnyi csík volt. Senki nem feltételezte közülünk, hogy az óvónéniknek vagy bárki felnőtteknek olyan budapestje is lehetne, mint a kanászné Böskének.

Dezsőke jött először azzal, hogy bizony, az ugyanolyan. Mikike is alátámasztotta ezt. Dezsőke megmondta: az ő anyjának is csak ugyanolyan budapestje van. Ugyanazzal a csúnya szóval nevezte meg. Egy másik csúnya szóval az embernek azt a valamijét, amit oda bedug. És az egészet elmondta, és kiderült, hogy ez az a csúnya szó, amit felnőttek és parasztgyerekek sokszor használnak.

És egy jógyerek is.

Nemsokára megtudtam, hogy az óvodában, egy odanemlátós helyen már Lalyika és Dólyika megmutatták ezt. Csakpersze én akkor is el voltam bambulva valahol. Amikor azzal jöttek oda, hogy bambulok, azzal védekeztem, hogy elmélkedem. Pár felnőtt azt mondta, meg kénne enni engem ezért. A legtöbb felnőtt azt mondta, hülye vagyok. Dr Mészáros Ágnes, egy fiatal orvosnő adni akart nekem valamit: nekem adta a hűséges, fehér bőr tolltartóját, cserébe, mert én elmondtam neki egy pár dolgot, amire elmélkedés közben jöttem rá. A fák életében egy esztendő egy nap. Apám megtanított fát rajzolni: egy kör két egyenessel almafa, tölgyfa. Cseresznyefalevél –hoszú alak két egyenessel nyárfa. Rajzoltam fákat is dr Mészáros Ágnesnek. Nem feltételeztem dr Mészáros Ágnesről, hogy van budapestje. Az elsők között jártam az igazi Budapesten. Igazi állatkertben és vidámparkban is. Annyit azonban már tudtam, hogy ezzel az utazással is jobb, ha nem dicsekszem. Már külföldön is jártam, méghozzá Jugóban. Amikor a felnőttek ezt meséltették velem, idegenek, a Jugó szóra citrombaharapó vagy hagymátszagoló képet vágtak és elkezdtek a fejem fölött a családomra mindenféléket mondani. Úgy véltem az igazi Budapesttel is így járnék. Minthogy már több bugyi nélkül való budapestjét is láttam barát kislányoknak, elmélkedtem is ilyenek felől, és barátainkkal is megbeszéltük, arra jutottunk, hogy a budapest ugyanúgy a pisilést szolgálja, mint a mi pisilőnk. Nem tudtuk mire vélni azt, miért olyan bonyodalmas a lányoknál a megoldás, de arra véltünk, hogy a lányokra jellemző elkülönölés, mint a finomabb, gyakran ügyetlenebb mozdulatok, a szebb, de pontatlanabb rajzok, a kopírozás, az ötös külalak írásból, és a focizásra vagy labda vagy röghajításra való képtelenséggel lehet összefüggésben.

Klárika azonban úgy futott, mint egy fiú, focizni úgy, hogy legalább hátvédnek engedték volna, és csúzlizott, egy kertet röggel áthajított –és a járása sem olyan volt, mint a lányoknak, és az orrát is merte a mackója ujjábba fenni. És fingott is: Ezt nektek.

Azt feltételeztük tehát, hogy neki nem budapestje van, hanem rendes fütyülője. Elmélkedésemben is erre jutottam, mert Klárika ugyan az óvodában és az iskolában a lányvéccére járt, de kint a határban a fák között ugyanúgy pisilt, mint a fiúk. Focizni azért tud, mert a bátyja csatár, akit az elsők között választanak –ha nem ő választhat, azaz lesz a kapitány. Klárival úgy lehetet beszélni, mint egy fiúval. És kislánynak leginkább a templomban, meg locsolkodáskor és búcsúkor öltözött. Mackóban is úgy beszélt, mint egy lány, a lányokkal tarott, de gondolkodni meg úgy gondolkodott, mint mi. Az egyetlen egész évben indián lány volt. Úgy véltük, indiánként kell erről megkérdeznünk. Doktoros játékban ugyanis ő mindig doktor volt, esetleg ápolónő. És indiánként sápadtarcú válaszokat nem adhatott. Testvéreim –mondta Hajnali Őz. Második személyben szólított bennünket: bizalmasan. Testvéreim, meg kell mondanom nektek, én ugyanazt hordom a lábaim között, mint más lányok és asszonyok. Uff. Megilletődtünk testvérünk titkát megismervén. Mindez nem jelenti azt, testvéreim, hogy ezentúl Hajnali Őzt a szkvák sorában tarthatjátok: hozzatok magatoknak a Tűz és a Sátor körüli munkálatokra olyat, ha olyan kell nektek: Én Hajnali Őz vagyok. A sátrak több helyen, lícium vagy orgonabokrokba vágott táborhelyek voltak. Az idő haladtával egy budapest megpillantása egyre lehetetlenebb volt. Barátaimmal kötöttünk néhány rossz cserét. Többnyire nekünk kellett először mutatni, aztán meg szégyenkezhettünk, és még szerencsénk lehetett, ha nem árultak be bennünket. Az igazibarátom húga nem volt irígy, de egyszer azt mondta, ez az utolsó volt, hogy még megmutatta. A felsős napköziben aztán egyszercsak megpillantottuk a 68. oldal halványkék gerincét. A 68. oldal az a könyv volt, amiről idősebb testvéreink mint a sápadarcú élet egy titkáról beszéltek, és azt mondták, fiatal harcosok szívát gyengítené a korai tudás. Klári azt mondta, ő tudja a 68. oldal titkát, mert azt a lányoknak hamarabb meg kell ismerniük, ám a lányok fejében, mint köztudott, agy helyett leginkább káposzta van bő lével, tehát az a tudás semmi nekik, egyik fülükön be és a másikon pedig ki –ezt az ő édesanyja mondta. Hajnali Tehénnek csúfoltuk az ő édesanyját, de tiszteltük, és nem neveztük sápadtarcúnak, mert az arca tél közepén is barnára cserzett volt, és nem ismert asszonyi meg férfimunkát ő sem, például a trágyát talicskázta és kazlazni is tudott, és egyszer disznót ő szúrta le. Mindenkinél később ismertük meg testvéreimmel a 68. oldal titkát: hagy tülekedjenek a sápadtarcúak. A könyv magától nyílt föl a mocskos szélű lapnál. A 68. oldal egy lap volt a könyvben, másfél oldal ábrával. Az oldal ugyanazt mondta el szebb szavakkal, amit évekel korábban Dezsőke és Misike, és amit Lalyika és Dólyika mutattak. Innen még abba kapaszkodtam, hogy a 68. oldal csakis gyermek nemzése céljából történhet. Mint az állatoknál a búgatás vagy a megugrattatás. Dezső kiröhögött bennünket a barátommal: Zsopka anyja akárkivel megcsinálja, pénzért. És még mást is, amit mi nem tudunk elképzelni. Ma is van egy könyv, amit egy oldalpárjáról emlegetnek, melyik kiadásban melyik oldalpár, nekem a 61 –62. oldal. Mára már én is egy sápadtarcú lettem, és megértem a sápadtarcúak dolgait, hogyha őnékük valami kellemetlen vagy érthetetlen vagy nem képesek normálisan megérteni, akkor azt a valamit szembetagadják és hibákat piszkálnak elő igazuk igazolására. Meg annak az igazolására is, hogy őnekik azért igazából megvolt az igazi véleményük is, megvannak a maguk igazolásai. Úgylátom, hogy a sápadtarcúak eléggé bonyolulttá teszik az életüket egymás számára, hogy a bonyodalomban aztán sok vesztes között az ügyesebbek legyenek a győztesek. Közben az igazság, mint labda emberkupac alól, csak kibukkan, és mindig vannak mégügyesebbek, akik fölmutatják, hogy ők találták meg. Hajnali Őz egy délután közölte, hogy más ösvényre lép. Elkövetkezett életének egy új tavasza, és ő innen már nem járhatja velünk az Ösvényt. Távoli Róka testvére nyugodjon le: ő még járhat, biztosan, legalábbis egy pár évig. Őneki különben is könnyebb, mert a nyár után, amit a sápadtarcúak vakációnak neveznek, el kell mennie. És legföljebb majd egy ilyen elején egyszercsak már nem lesz Távoli Róka, csak Gruber Erzsike. Nem hagyott nyugodni a dolog, ezért hű musztángommal Klári elé vágtam a boltsaroknál. Hajnali Őz testvérem: utólszor szólítalak valódi neveden. Nekem elmondhatod, miért hagyod el az Ösvényt végleg. Hát, te tényleg tökhülye vagy –mondta nevetve Klári. Annyit mondhatok: 47. oldal. A 47. oldal a lányok titka volt, és a 44. oldaltól az 53 -ig tartott. Elég borzalmasnak találtuk. Egyszer pedig Dezső két forintért mutogatott egy fényképet, már jóval azután, hogy megismertük a 68. oldalt. Nekem többször megmutatta ingyen, mert engem gyakran ültettek mellé büntetésből. Dezsőnek olyan szaga volt, mint az égett guminak. A tornaöltözőben is fogasszomszédok voltunk. Egyszer a tetveiből átköltöztek páran az én fejembe. Senki másnak nem voltak tetvei, csak Mikinek, Dezsőnek meg nekem. És a tanárnéni nem is tudott csodálkozni ezen. Úgy nem tudott csodálkozni a tanárnéni, mint Varró Ibolya vakbélgyulladásán is. A lányok, akik útálták Varró Ibolyát, azt mondták a vakbélgyulladására, hogy 46. oldal, 68. oldal és 112. oldal. Tehát Dezső még ide is adta a fényképet –ha az anyira érdekel. Nem egy újságkivágás volt, amin egy nőnek a melle látszik. Ez egy ujjnyomoktól homályos rendes fénykép volt, egy kövér test látszott, a nem éppen fényképre való, kutyacsöcs szerű mellei alapján az volt a nő, és az öle magasságában pedig egy férfi feje lászott, fodrászreklám hajjal, de egy közönséges, nem újságba való arccal. A nő hájas derekán látszott a bugyi nyoma. És azt a furcsa fekete, fűcsomó szerű valamit én már nem láttam budapestnek.