-mese-

Élt egyszer egy herceglyány. Még alig tipegett, már a kertészek körül. Ötévesen a földbe dugogatta az ujjait, palántált. Elcsavargott, egészen a leghátsó udvarokig. Egy intéző gyerekeivel játszadozott. Kukoricacsutkákat tologattak a porban: lovacskák! Hallja ám az édesanyja, a hercegné ezt! Látja, hogy a kis lyány télvízben kukoricacsutkákat tologat a könyvtártermek folyosóin!

Üzen a nevelőnek, hogy nem lesz ez így jó.

A nevelő kihallgatást kér.

A hercegné részletes tájékoztatást kap.

Ezt már a herceggel is meg kell beszélni.

A következő remélhetőleg fiú lesz. S annak majd polgárasszony dajkát fogadunk.

De annak savanyúbb a teje!

Viszont, amint a példa mutatja.

Önnek mindig igaza van.

Telt, múlt az idő. A herceglyány felcseperedett. Lovagolt, úszott. Métázott is, parasztfiúkkal. Főrangú úrfiakat visszakéz’ pofozott föl. Sakkozott is. A park egy részét elkeríttette, oda parasztházat verettetett. Ott múlatta aztán az idejét. Istállót, ólakat rakatott. A budit, ahová kell, az alsóudvar elejibe. Hímezgetett, olvasgatott, etette az állatokat. Tyúkot ültetett. Egyelt, duggajott.

Amúgy kilovagolt a határba is az intézővel. Nézett el a földeken, a serénységgel hajladozókon. Egy pimasz legény izmos derekát látta villani a pimasz kurta ümöge alól. Kaszált. Jó volt nézni. Jó illata kélt a friss kaszálásnak s abba az illatba a legény erős szaga.

Anyányi volt már a lyány, nem csoda, hogy megpistult hirtelen.

Hívatja hát a legényt, hogy volna mit őnála is kaszálni.

Tudta azt a legény, egy élet szerencséje csak egyszer lehet. Nem szánt hát semmit, a babáját csak ellökte, az anyjával szerdanap, mégis hetimosdót készíttetett, váltást. Hátát –nyakát csutkával síkároltatta. Lábát hűlésig áztatta.

Nem volt az csuda. Volt már ilyen. Hallott a herceglyány jó tyúkültető asszonyról, elhívattatta. Egy jó kötélverő embert, kertészkedőt, hímező asszonyt s leányt százat is. Még tapasztó cigányasszonyt is a tapasztás titkáért. Látott egy szép szarvast az útról: a magáét azzal az emberrel megrakatta. Győr alól, gyorsszekeressel hozatta le azt az embert, száz szarvas áráért.

Jön hát a legény –tiszta komédiásan. Bajúsza is cipőkenyőccsel. Orcája is húga pirosítójával. Három varkucsai elnyírva. De még alatta egykomája egylova -paripája táncol.

Neveti is a herceglyány: „Hát magába jóember, mi a jó istencsudája ütött?” Istencsudája –ezt egy gulyástól tanulta, még hatévesen. „Hát nem udvarolni hívattam én magát, hanem kaszálni! Hun a kaszája?” Neveti a herceglyány, neveti, de érzi is, hogy a gyengeség, amit érez, több, mint amit a jókedv elvehetne.

Idétlenkedik hát a legény, forgatja ott magát, mondaná a kigondolt szöveget, hogy ő ugyan a maga kaszáját világkincséért ösmeretlenben, pláne nem járatlan udvar porcsínjén nem próbálná –de ha lenne a felségnek egy jófű kaszája, rövides, csapó nélküli, dudváravert.

Vállat von a herceglyány –ezt egy menyecskétől leste.

„Ahun a kamrában vagy három, akassza, melyiket gondolja, sáros lesz orrmánya, nyelvivel nyalja le!”

„Úgyám!” –állja a legény.

„Majd beszól kend a konyhába, ha végezett!”

Na, isten, a legény megy a kamrába, fogja a kaszákat, nézi, ha fénytelen is, de szívesajdító jónyelekkel, gotthárdai kaszák, igen jól pengők, próbálja, állítja a magasságot: az övé az. Pedig ritka magas legény. Beleüt a szívébe: ezek neki lettek idekészítve. Három kasza: mi az egy herceglyánynak. Jó, egyet fog, kiáll az udvarra, suhintja -igazítja, de csak formára, amennyit odaább, annyit visszább is, csakogy lássa. Mert érzi a hátában a herceglyány nézésit. Zirren egyet aztán az első suhintásra, sóhajjal nyugtatja magát: Isten!

Elkaszálgat aztán az udvaron, nézheti a herceglyány: labdamező lehetne is, ha a rendecskék nem mutatnák, sorát nem lehetne találni.

„Na, végeztem felséges kisasszon’ ” –szól be a konyhába.

„Na, hát lipjék beljebb kend, ha nem fíl tűlem. Gondolja, igyék: friss kútvíz, most húztam!”

Belép a legény. Még ahogy a szemöldeknél fejet hajt, de ahogy a konyhában felegyenesedik, belehátrál a herceglyány a konyhaszekrénybe. Összekoccannak a hetedhéthatárról hozott kisszilkéi. Van ott dány, angol, német szilke, minden rokon hoz egyet a szegény bolondleánynak, kiterjedett család, amerikából is. Csak néz le, alig húzhat orcájára egy kis felséges durcát: Igyék!

Iszik a legény: egyre hajtja le.

Nézi a herceglyány: ha órákig kortyolgatná lassan. Az izmait, ahogy mozognak, azt a szélyes mellykast, dúdoros kart, a derekát, a csipejét, ami nem olyan asszonyos, mint a parasztoknak, hanem keskeny, mint a cselédeké. Csipejéről az íj alakú izomvájat, mint a Dávidé: gatyája korcát a mi(! ) is tarthatja: csókolná ő azt a fényes erős, barna hasat, a sós bőrt! Érzi, érzi a herceglyány, egészen megindult, vége az erejének, ez a legény, ha egyet csak lépne, megölelné, rettenetes, máris egycsatak a pillája, vége, térde meg is rogyott, mindjárt elbicsaklik.

A legény elfeni száját, de csak mintha, nehogy a kenyőcs elkenyődjön bajszán. Nézi a herceglyányt: most annak kell jönnie, amit erre gondolt ki, hogy:

„Hát a fizetség, ennyi –e, bögre víz?” Látja a herceglyány szemiben a tüzet, szája lebiggyed az undortól, mindjárt rárivall ez, kuss –ka paraszt!

A herceglyány elájul, érzi, a képtől, ami elétolul, ahogy ez a legény hatalmas furkóját elővonnya –tuszakodja s közben azzal a bajszával gyengenyakát böködi s szélyes mellyének bolyhai az ő didkóin…

„Elmehet, jóember!” –mondja rekedten.

„Köszönettel, felség!” –vágná ki a legény, de csak tátog.

Kilép a levegőre: télhideg hűl rá az ümög. Téli esőszürke minden. A nap, ahogy áttűz a lombokon: nincsen világa. Szürke a főd, a fű. A sárga paripa is. Fölvágja magát, éppen csak odaciccent, elhajol egy ág elől: szürke a határmező is, a majori épületek pirostetejei, pirostéglái is. Nem érez a hátban semmit. Ütné a lovat, hogy azon verné el, de leengedi karját: nincsen ereje. Egyszer ezéletben mindenkinek van szerencséje.

A herceglyány pedig csak áll, csak áll, álla alá szorítván föl szoknyáit, térdei kicsinyt széjjel, csak dörgicéli, dörgicéli, kis higienicus keszkenyőcskéjén keresztül maga magának s arra gondol, amit az a tapasztóasszony tapasztás közben javasolt neki: Egyszer, ha a sok gyenge bécsi wirschl und wurstl után, ha a karvastag -erős magyar parasztkóbászát is próbálná: hagy recsegjen beléje a selymecskéje.

Így van ezzel az irodalom is: mindig kívánná a valósággal egyesűlést, amikor meg ha eléáll s bekövetkezne, elíjed a faragatlanságán.