Ő volt a (pontosan megmondja hanya)dik. Tessék! – bemutatja a lakást. A konyha narancssárga s barna. Minden szögletes. Ó, hogy gyűlöltem már elsőidejében is ezt a kockavilágot! Ma újra divat. Persze a wolfe-i elhanyagolható különbségekkel. Még csak az kéne, hogy simán át lehessen rakni a mai enteriőrbe a nagymami sosehasznált dominóbútorát az úriszobából! A függönyön narancssárga, sárga s barna hullámok. A fehér székekről a festék: ahány ütődés, annyi helyen barnállik a fa elő. A tűzhelynek rozsdamentes acél lapja van és a sütő ajtaja bronzüveg. Mutatja, világít is. A konyha árát maipénzre átszámítja – a hűtőt ki kell venni abból, ez már mostani darab. Másfélmilló, igen, ez elfogadható. A lámpa ernyője mint vietnámi kalap, finom vesszőkből ritkásan font. Abban az időben ilyen bútorhoz jutni egy lehetetlenség volt. Ez olasz bútor. A diplomataellátónál volt egy valamilyen Imre, és úgy: bizonyos összeget átadni, aztán megjátszottak valahogy, a bizományin keresztül, egy folyosóról kellett elhozni, ott volt összedobálva (sérülést mutat), rakás barna meg kékköpenyes odagyűlt és hangos megjegyzéseket tettek, éspersze azoknak a köpenyeknek mindnek nagy, nyúltszájú zsebei voltak, onnan aztán elkezdtek fentről beszélni a trógerekkel, hogy vigyázzanak, de azok köptek rájuk és a pénzért nyíltan a markukat dugták oda. Még a sofőr külön.
Különben maga a lakás is külön téma. Akkoriban a rekordnyereményből nem lehetett titkot csinálni. Nem lehetett nem vállalni a nyilvánosságot. A játék még új volt, tízegynéhány éves, az emberek bizalmatlanok, a tömegtájékoztatást egyszerűen csak A hazug-nak aposztrofálták. Ha nem láthatták a nyertest, képesek voltak azt hinni, a nyereményt valakik vagy az állam vágta titokban zsebre, és az egész csak mézesmadzag, burkolt sápszedés.
Megkérdezték, mennyit várhatnak a nyeremény átvételével. Két hetet adtak nekik. Akkor ők azonnal, áron alul a vidéki házukat eladták. Olyan holmikat vittek csak magukkal, amiket bőröndökbe, szatyrokba, zsákokba csomagolhattak el.
Ezzel a lakással is szerencséjük volt. Amikor kisírták és nevették magukat beláthatatlan nagyságú nyeremény fölött, és leültek a konyhaasztalhoz számolni, akkor megállapodtak a nagyságban, nem ekkorában, kisebbet akartak, kétszobásat. Ám hirtelen egy két és félszobásat találtak, és már csak pár nap volt hátra, túl nagy volt az a lakás, már persze nem méretileg. És akkor a pasasnak, aki a lakást megmutatta, eszébe jutott, hogy van egy másik lakás, amit megint csak szívességből, mert jóismerőse az illető, megmutat. Nem akarná mondani, kicsoda, ismert ember, a tévében többször szerepelt, eladja a lakását, mert egy berlini operában fog, majdnem kimondta, melyikben, dolgozni. A pasas lényegében olyasmivel foglalkozott, mint ma az ingatlanügynökségek, csak persze nem legálisan. Ez volt az a lakás. Kapott ezer forintot, ami nagyon nagypénz volt akkor, és nem előleg vagy ilyesmi gyanánt, hanemhogy értse meg: három nap múlva tudják fölszabadítani a pénzünket. Tíz százasért egy villanás alatt megértette.
Amikor aláírta a papírokat, még nevetni is úgy nevetett a művész úr [Beöreöndhanghy Viktor], ahogy a televízióból megismerhettük. A művész úrnak ugyanis korrepetitornál várnia kellett, ott fölvett egy újságot, beleolvasott, és ott, az apró hírek között, olvasott a szerencsésekről, s nem gondolta volna soha, hogy éppen ők lesznek a vevők. Három nap, míg felszabadul a pénzük, há!-há! Ez jó! De ne haragudjanak, semmi köze hozzá, és már várja a taxi.
Addig még nem láttak úgy kétszázötvenezret eltenni. Mint akkor. Kétszázötvenezer arasznyi vastag köteg pénz volt, a művészúr kettőbe vette a számolás után, s úgy rakta el, mint zsebkendőket, éppen csak odasimított a zakójára.
Pár évvel ezelőtt halt meg a művészúr, benne volt a híradóban is a temetése.
Semmi bútort nem hoztak el, mindent odahagytak a kupecnek, aki a házukat kifizette. Sírva vették át a ház árát, vékonyka kötegecske pénzt, amit addig elképzelni se tudtak, mennyit, akkor már, ugye, mint valami vacakot, egy élet munkája volt pedig benne.
Az autó volt a második. Lehetett kéz alól venni nagyon fiatal, szinte új, akármilyen autót is. Mercedeskocsit is. De ő újat akart – mint gépkocsivezető dolgozott az AKÖV-nél. És ő nem akart senki segge helyére ráülni. Ha tetszekérteni. (tetszettem...) Namostpersze ennek is megvolt a menete. Ugye, ha valakinek volt egy megfelelő... – nem. Megáll mozdulat közben, szája is tátva marad. Elölről kezdi. Akkor jöttek be a polákok. Az ezerhármas, kormányváltós polák. Az első szériákban még majdnem teljesen olasz volt minden. Ennek a dolognak is megvolt persze az Imréje, csak itt Ferinek hívták. Egy polákot akart, minden áron, ha zöld nincsen, a bordó is jó, csak fehér ne legyen.
Elmentek, megkeresték azt a Ferit, pökhendi jampec volt. A megfelelő ismerősük a sógor, az asszony öccse, akivel ez a Feri együtt taxizott még anno. Azt mondta ez a Feri, hogy maga Kádár is jöhetne személyesen, annak is csak azt mondaná, nincsen polák. Akkor a sógort odahívták. Miért nem ezzel kezdték – de még neki se tudna polákot intézni. Van ugyan egy gyárihibás, hosszú, sáros garanciális témában, de ugye? Ugye. Nahát. Hanem Taunust tud intézni. Három Taunus van, két fehér meg egy zöld. Nem tudja már pontosan, valami száztizenhétezernyi pénz volt, de az ikkán keresztül, ha valakinek nem volt az a bizonyos bécsi nagybácsija, akkor még az ajándékozási papírra külön kellett egy horribilis összeg, az ajándékozási papírral a követségre menni, tényleg nagybácsi-e az illető, Bécsben, ugye, egy nagycsomó magyar volt, akik Ötvenhat után nem jutottak semmi többre, minthogy ők ötvenhatosok. Egy pasas ilyesmivel foglalkozott, annak is megvolt a menete, és ha a követségiek odaszóltak, akkor a nagybácsi azt mondta, őneki lenni egy kiterjed család. Nem, nem szégyellte magát, hogy tíz-egynéhány év után így törte a magyart.
Akkor a papírok megvoltak, a pénz befizetésének igazolása, nemzetibanki igazolás, papírok, papírok, de közben megnézték az autót, és minden utálata ellenére valamelyik fehérre gondolt, nézegette is, melyik lenne a jobb, de a nagypofájú pasas azt mondta, hogy nézegetheti őket, oda is költözhet melléjük, mindent a szemnek, de egy festékcsöpp-csurranást nem fog találni, a meglazult csavart meg felejtse el. Ő lenne az, mutatja közben: eloxált-világos fémzöld.
Ruhákat elfelejtettek vásárolni. Erre az autó átvételekor döbbentek rá, mert éppen akkor adták ki az egyik fehéret, egy híres sportoló vagy ilyesmi lehetett a nő, a pasijával volt ott és csapkodott, hogy őneki ez a zöld kell. Parasztok, mondta és: biztosan lottónyertesek! Jött is a pasas a papírjaival, hogy itt vannak, ezeket kell aláírni és spuri, amíg jódolguk van.
A váróban pedig a rengeteg ember felől az utálat és az irigység sütött.
Mintha ők tehettek volna a szerencséjükről.
De ő nem bánta, mert őneki, ez az egy kívánsága volt, hogy jó autójuk legyen. És ezzel még mindig ki lehet menni az utcára, ugyanúgy megnézegetik, sőt, újabban nepperek járnak rá, s ígérnek szép összegeket érte. A polák meg hol lenne azóta, annak tíz év alatt elrohadt az alja. Bár őnála egy polák is megmaradt volna ennyi ideig. Mindenre volt megoldás, a vállalati sofőr, ha a polákot magának akarta, az átvétel után fáradtolajból s földből sarat dagasztott, s azzal kitapasztotta belülről a sárvédő orrészét, meg a szélvédő alatt, és más zugokban, ahol kellett, meg ide-oda a karosszériaüregekbe. Az ember, ha egy igazi autót, mint ez a Taunus, meg tudott venni, utána már semmi volt a gyertyát, az olajszűrőt vagy a légszűrőt megvenni hozzá, csak tudni kellett a vállalatot, amelyiknél ilyen autót használtak. Namost ő 1975-ben egy vállalattól típusváltás után potomért az összes alkatrészt megvásárolta – mutassa? Van még hat olajszűrője, olajjal felöntve tartja azokat a rozsdásodás ellen. Légszűrő már csak három maradt, gömbfejek, csapágyak, tömítéskészletek. Egy komplett kardánt az ócskavasból hozott el: semmi baja.
Namost ebből a szobabútorból még egy másik van az országban. Kézimunka az egész, tőkés export bemutató szériára, a másikat elvitték kiállításra és azután Dobler Jenő vagy Gyula vette meg, a híres zsoké. Azt, mert ez viszont a raktárban maradt. Véletlenül vették meg, mert egy, a változatosság kedvéért Lajos nevű intézte a kombinált bútort ott, éshátugye megvolt már a Taunus, perszehogy azzal vitette le magát oda ez a Lajos, az isten háta mögé, túl a Balatonon. És akkor ott, a folyosón, kalodákban állt ez a bútor. Lehet azt is intézni, legyintett rá a raktáros – ha ott Pestben találnak hozzá asztalost, mert a bútor szét van szedve és ahhoz asztalos kell, de az asztalosnak aztán, aki ezt még egyszer összerakja, két anyja legyen.
Ezen a bútoron nem látni egy karcolást se, mert ezt így hozták föl darabban és itt rakta össze egy akkor hetvenvalahány éves asztalos mester a régi világból való, és az is azt mondta rá, hogy ez már majdnem bútornak nevezhető – ha a fája jó lenne, de ez ugye száraz hely, tehát lehet, hogy a fája mégis jó lesz.
Afrik – afrikkal van töltve a matrác. Nem raffiával vagy fűzfahánccsal. Afrikai afrik, egy bizonyos fűféle – ezt megnézhetem.
Club’69 ágyútalpon. (Vajjon a kisvárdai krumplipálinkából aromázott műviszki is értékesebb, ha ó?) Két méter Magyar Remekírók a régebbi bordó vászonkötésű sorozatból fakulatlan, mert polietilénnel vont gerinccel. A Világirodalom remekeinek ide nem illő tarka gerincei. Világoskék is. Úgy tervezték, ezeket mindet elolvassák. Ha majd lesz idejük. Most olvasnák, de nincsen szemük hozzá, már a tévét se látják. Nem ezt: ez ipartörténeti emlék, kuriózum, seholse volt még híre se a színes adásnak. Ez a színes tévé a próbagyártás utáni első tíz darab egyike. Kádárnak küldtek ebből, meg még egy pár fejesnek. Azt hiszi, a Vitraynak is. Amikor bejött a színes adás, a próbasugárzás, akkor kaptak egy szép levelet a Magyar Televíziótól. Legalábbis úgy emlékszik, és elő is tudná kereseni talán. Legalábbis egy valamilyen igazgatóságtól. Akkor, ugye, még nem voltak ennyi titkok, minden nyilván volt tartva. Elhúzták a függönyt, úgy nézték, pedig ez nem egy szegény környék. Egy este kaptattak föl az utcán, nézik, hát már mindenütt színesen vibrálnak az ablakok – jót nevettek.
A szabadidővel, azzal úgy voltak, hogy tényleg nem volt. Mert abban még ötvenvalahányban, ötvennyolcban talán, még nem is voltak házasok, megegyeztek, hogy ha akármennyit is nyernének, megvesznek mindent, amit akarnak, és ugyanúgy élnek tovább. Akkor is voltak fal állások, fűtő, karbantartó. Pénzért lehetett intézni valami beírást a személyibe. És mégis, ők ugyanúgy kezdtek el dolgozni. A régi munkahelyükön kivettek egy hónap fizetetlent, aztán már nem is mentek oda vissza, pedig neki egy aranybánya helye volt az AKÖV-nél úgy, hogy a mellékes sokszor kétannyi volt, mint a rendes, a felesége pedig hazahozott...
A najmannvarrógép, az mondjuk olyasmibe számított, mint egy nagy számítógép, ami mindent tud, most, az, olyan.
Tehát szépen kijavítgatta, amiket selejtbe elengedtek hozni a varrodából és azokért egy maszek butikos jó pénzt fizetett. Persze nem mindegyik selejt volt igazi. Mindenki úgy élt, ahogy tudott. A főnökség egész végeket lopott el.
Ó, millió ismerősük támadt, az összes rokonság előkerült, de ők jól látták előre: ide a hegyre jöttek föl, ide nem lehetett akkoriban csak úgy feljutni, hogy felülök a vonatra, kész, leszállok, villamos, troli, ennyi-mennyi megálló, nem. Gyalog neki sem mertek vágni a hegynek, taxira meg sajnálták a pénzt.
Amikor már a harmadik vagy a negyedik munkahelyen, ugye, könnyen odamondták az embernek, mik maguk, vándormadarak? Vagy az ötödik helyre már nem jött utánuk a hír, tönkrement a dereka, akkor az orvosokat szépen, ahogy kellett akkor, megfizette, ott is voltak Ferik meg Pisták, különben még most is ott kerengőzne laborok meg esztéká folyosók között. Mindegy, szóval a telepre helyeztette magát anyagraktárosnak. A felesége pedig a varrodában dolgozott végig, előmunkás, szalagvezető, a művezetőségig vitte, aztán, amikor lehetőség adódott, szépen eljött előnyugdíjjal, hagy éljenek a fiatalok is – ugye, őket a pénz annyira nem szorította.
Egyedül aztán a sógornak adtak valamit, vagyis pontosabban befizettek neki egy Zsiguli-ra, hogy ennyi, a többit szépen tegye hozzá – ugye, sokat segített, minden, a Feri, a Károly, ezekkel mind rajta-keresztül jöhettek össze. És mekkorát ugrik az alamuszi macska, meg is nézhetjük, ha akarjuk: a sógoré volt az ország hetedik vagy nyolcadik taxivállalata, és ott van, kicsontozva ugyan, de szépen kilakatolva, az eredeti festék kikevertetve, fényezve egy csillogó vas fölhajtón, a gyep közepén, sziklákkal szépen körberakva az irodája előtt, és aki kérdezi, annak mutatja, még a Zsiguli felirat is rajta van ruszkibetűkkel, hogy ő ezzel alapította a vállalatát.
Amit félig tőlük kapott ajándékba.
Mert a Zsiguli, mire megjött, már egy kicsit más világ lett, bár nem hivatalosan. Egy pár évig még gebinezett a sógor. Ilyesmi. Nem is tudja. Neki az lett a szerencséje, az a fél autó-befizetés.
És most mi van? a sógorának egy kis notesze, az intéző emberek nevei, címei: Importengedély – Dezső. Gyorsműszaki – Zsigmond. Tachográfminősítés – Zsigmond. Apek – Petra. Vépéópé – Zita. Ilyesmi. Környezetvédelem – egy régi Feri még a főtaxis időkből. Egy taxiscégnek valami intéző embere segített megszerezni a kizárólagosságot Ferihegyen. Erre ők meg egy földterületet intéztek a reptéri út sarkánál és ott várják a gépeket. Mert a reptérhez való hajtást nem lehet megtiltani.
Megáll, a lendülete hirtelen lohad, lenéz a szőnyegre, még arról akar valamit mondani.
Tudja, hogy ezek itt (körbemutat, mint egy konferanszié) mind már nem olyan számok. A sógor ha eljön az unokákkal, azokon már látszik, szinte megijednek ettől a szegénységtől, ami itt látszik. Nem, itt a környéken nem, szóval, hogy mondják ezt márna, velük együtt pukkant le, csupa nyugdíjas igazgató meg régi nagykutyák, talált itt a tévé a múltkor egy valamikori egészen nagy embert errefelé, a házat nem mutatták, de a garázssorról fölismerhette, aki itt ismerős, az utcát.
Olyan ez, mint ez a zeneszekrény, ami akkor a legkomolyabb volt, négysávos rádió, hármas osztású rövidhullám, rádió, magnó, lemezjátszó, erősítő és nyolc! Nyolc hangszóró, és ma már ez nevetséges, egy semmi, de ennek még hangja van. Ide került, ki az előszobába, mert bizony már jólesik rárakni a nehéz szatyrokat, de működik még, a magnószalag tönkrement, de a lemezjátszó még tökéletes, és minden évben egyszer a lemezt meghallgatják: Strauss: A rózsalovag.
Igen, hát festetni kéne, de nincsen már hangulatuk a pakoláshoz, meg ami azzal jár, bár kaptak most egy telefonszámot, jóravaló vidéki gyerekek, akik tipp-topp az egészet megcsinálják, az ember állítólag semmit se vesz észre, mindent pontosan ugyanoda raknak vissza, és semmi nem tűnik el.
És egy kérése lenne felém, ha ezt meg akarnám írni, csak arra kérne, hogy ne úgy írjam, mintha én, mutat le a Taunus tetejére, ha értem, mire gondol, hanem mintha valaki más mondaná el, műanyag szarvasagancs, csináljam meg, kovácsoltvas lámpa álgyertyákkal, szépen a mondatait, hogy ne legyenek nevetségesek. És egy kicsit alakítsam át, mégis, ha másról nem, a zöld Taunusról, plasztik, rizsfonat utánzatú esernyőtartó kínai motívumokkal, fölismerik, például voltak ott 16-os Renaultok is akkor. Írjam a Renault-kat, rengeteg volt, csak mára nem sok maradt épen belőlük.
Persze, hazudom, hogyne.
De az se legyen fehér!
Ne, ne legyen, de lehet zöld: annak is szép volt a zöldje.
Mondom: igen, ismerem, Szolnokon van egy zöld R-16, végig műszakis, vagy legalábbis a rendszámát sose adták le, csak cserélték erre az újra.
Néz hitetlenkedve, ahogy egyre többet mondok el arról az R-16-ról, egészen meggyőző, apró részleteket. Mosolyog: biztos abban: hazudok.
