Élő emberekről nem szokás mesét mondani. Hacsaknem promóciós szándékkal, de az akkor szakszöveg.

         Nemrég elholt emberekről sem illenék mesélni.

         Én pedig most egyik írói példaképem és az ő egyik története ürügyén szeretnék mesélni.

         Annyi írói példaképem van, hogy ha csak a neveiket is leírnám, sorban, ahogy eszembe jutnak, a flekkdíjamból, ami az én nevemre még nem olyan sok, dunaparti étteremben ehetnék végig egy ebédet, úgy Majosháza magasságában. Vagy mélységében.

         Acképeikkel kitapétázhatnám a szobám falát. El tudják képzelni azt a pofát, amit e képek bármely szemlézője vágna, ha láthatná a sorokban Lengyel József, Kardos G. György és a Happening című novella írójának a nevét? Ez uóbbi nevet jelenleg nem fogja a nyomdafesték, mert most valami John Wayne –je nemzetészvesztő romantikánknak. A tréfát néhaiságáról már elsütötte valaki. John Wayne –ről meg majd ki fog derülni, hogy kerül ide.

         Ez az írói képem, akiről itt mesélek, vélhetően egy sort sem írt éltében írói szándékkal. A könyvét is azzal az amerikaszerte már lassan elavuló módszerrel íratta, ami nálunk még csak most robban be a karácsonyi meg a szabadságelői piacra. Kaptafareszelő és baltanyélhez –baltanyélfaragó program évbotránykönyvekiadóknak és időhiányra hivatkozó tévésztároknak.

         A túlélősók házállatainak is meglehetős példányban fogynának a cédéi. És nem csak a beónak! Kutya –macska –röfi –triónak is.

         Az írói példaképem, ő is ám, fogott egy újságírót, az meg a diktafonját, nekiültek kiagyalni a kérdéseket, aztán az írói példaképem megválaszolta azokat, Nagy dumás volt az írói példaképem, koncertjein gyakran fölkiabálta a zsűri [magyar zenész szleng: a közönség] –ből valaki: Shut up ’n play y’er guitar!

         Amikor az újságíró asszisztense a nyers szöveget beírta, egy párszor végigmentek még azon, addig, addig, hogy írói példaképem beintett egyszer: mostmár leállhatnak.

         Írói példaképem nem a zsozsóért íratta a könyvét. Volt pénzből őnéki elég. Maradt is: fia most dobta piacra az egyik gitárját, ami valaha Jimi Hendrixé lehetett.

         Szerette volna rendben tudni maga után a dolgokat –de persze a bevezetőjében másra is hivatkozik.

         Rendszerető ember volt ez az írói példaképem, mint Flaubert, akire hivatkozik is. És nem annyira rendetlen, mint más írói példaképeim. Vagy én.

         Írói példaképem olyan pedáns ember volt, hogy nem felejtett el odaíratni könyve bevezetőjébe ezt a nyakkendőjéhez is, meg a zoknijához, meg még a szeme színéhez és csillogásához is jólvágó bon –mot -t: [szerinte] jó dolog, hogy léteznek még könyvek, de [őt valahogyan elálmosítják].

         Ez a mondása olyan szépen illeszkedik az imázsába, mint amilyen jól mutatott ő Budapesten jártában a főpolgármester imázsához. Ugyan, rántott ő arra. Szerinte a szovjetkivonulás egy jelentős esemény volt, és ennek kifejezésére délkelet –kazah vagy észak –nyugat tádzsik dallamokat csikart elő gitárján –közben, mint a Cseh –és Szlovák Köztársaság kormánybiztosa.

         [Meleg csákányváltást] ! –köszöntené a taszári közönséget. Ha élne, és ha őt hívnák meg Taszárra, nem Bruce Springsteent, Ice T-t vagy az Aerosmith –t.

         Tehát megragadnám az alkalmat, és elmesélném önöknek írói példaképem egy történetét. Miheztartásunkra.

         Történt egyszer, hogy az Ihlet Anyái egy hollywood-i (LA, USA. Cal.) klubban játszottak. Még két (2) klubban játszhattak volna –de ők ezt választották.

         Egyszercsak megérkezett John Wayne, és még valami arc a kiséretében, és két nő, mind tökrészegek.

         John Wayne –évekkel a Pink Floyd elhírhedett gizah –i koncertje előtt!- így szólt írói példaképemhez: „Láttalak Egyiptomban, nagy voltál …aztán fütyültél rám!”

         Írói példaképem ezután sziveskedett fölhívni a közönség figyelmét, hogybár az USA egy nácipártjának akkori főnökét kénytelenek ugyan nélkülözni, de itt van helyette a nagyszerű: John Wayne!

         Tus. (Erre a tusra utalás sincsen, de ismerek egy jópár koncertfelvételt írói példaképemtől, meg a könyvében is leírja, hogy ujjaik egyetlen billentéséből meg félszavakból egész kottákra való zenét is rögtönöztek.)

         Írói példaképemhez kifelé mentében fölállt John Wayne, és benyomta az írói példaképem kalapjának kinyomott tetejét. Írói példaképem levette a benyomott tetejű kalapját és vissza–kinyomván illesztette helyére azt.

         „Nem tetszik, ahogy felrakom a kalapodat? Negyven éve igazgatom a kalapokat.” –mondotta írói példaképemnek John Wayne. (A poen írói példaképem könyvében olvsaható, ami alapján a történetet kimetszettem, és amiből az idézőjelbe vett részeket szó szerint másoltam ki. A könyvet fordította és kiadta a JLX kft. Amiben a JLX föloldása James Laux –ez is egy történet, önmagában is, azt hiszem.)

         Írói példaképem fanyar humorát kívánta megcsillantatni ebben a történetében. Is.

         Nekem az a történet ugrott be, mint kapta meg Babos Gyula zenekara Erdős doktortól a Saturnus nevet.

         Pedig Erdős doktor nem a nemzet színésze volt.

         Erdős doktor szakmájának, a csillagköszörülésnek világnagyság zsenije volt. El tudott adni  a telített és agyonzsúfolt diszkópiacon is jegyezhető volumenben olyan latino –italo plasztikdiszkó zenét, aminek konkrétan Santa Mariá –ból is voltak nagyhalom eladatlan készletei, kolombuszhajója, település, völgy, azok a ~ del Sol –i Szépnapok, etc. Nem úgy volt sikeres exportmenedzser, hogy hazajött és elmondta, hogy: Ím, tehát van nekünk is olyan odakint. Számokban beszélt. Persze nem arról, hogy ez mennyibe van a cégének. Ami nem is az ő cége volt. Tudják, a közép –európai abszurdban mindig vannak tulajdonosok, meg akiké közben a cég, mondjuk irodavezetők, és fölküldetik a titkárnőjükkel aláíratni a diszpót a valakivel, akinek a neve így hirtelen nem is jut az eszükbe, de akinek az aláírási joga megvan, mert ő az elnök vagy a valami -igazgató.

         Ez ám a magyar –avagy a csehszlovák-  virtus!

         Még ma is.

         Aki látta már John Wayne –t filmen, az tudja, hogy John Wayne –nek volt érzéke a kalapigazításhoz, még skatulyából a best boy-a által épphogy kihúzott kalapot is úgy tudott magára odaigazítani, hogy az töretlen is úgy hatott, mint egy szalagjára kizsírosodott és tulajdonosának személyiségéhez idomult kalap.

         Erdős doktor is volt valamiben úgy is  nagy, mint John Wayne a kalapigazításban. Van olyan írói példaképem is, aki valaha félhippi zenész is volt, őnéki a zenéjébe tudott volna Erdős doktor beleigazítani.

         Azt hiszem, még ma sem újdonság senkinek az, hogy Erdős doktor magánemberként sem fordulhatott meg olyan helyeken, ahol zeneileg már combos, irodalmi téren még zsenge hippiféle zenél. Akkoriban egy fiúnak, ha hosszú haja volt, abban a hosszúságban bizonyos belső tulajdonságai is kifejeződtek, meg az is, hogy nem egy mezővárosi szakközépiskolába jár. Ha egy lánynak hosszú és sima haja volt, mint egy indián nőnek, és választékából a homloka elől a fülecskéi mögé simított el, az ember biztos lehetett abban, hogy az a lány értelmes is, nem csak a trendet követi. Főleg, amikor már a szasszún jött föl.

         A példámban ott a sántaság, hogyha annak a fiúnak Erdős doktor csak akármijébe is beleigazított volna, megnézhette volna magát. Ennek az írói példaképemnek azóta is ilyen a természete és meg is nézheti magát szépen.

         Nekünk általában egy szavunk sincsen, ha a nemzet rózsasándora is nyomja be a kalapunkat.

         Utólag meg mindannyiunk föl tud mutatni valamilyen igazolást a kalapja púpja visszanyomásáról.

         Arra viszont valahogyan senki nem akar emlékezni,  hogy Erdős doktor esztetikájának volt egy olyan tétele: HA a zene jó DE neki nem tetszik ÉS a táncdalbizottság átengedi, LEHET lemez. És esztetikájának ebben a tételében a jó– de neki nem tetszik a lényegi. Ennek felel meg az a másik tétele, amivel kapcsolatban többen is mutogatnak valakire vagy egymásra, miszerint: HA a zene pocsék, DE neki tetszik és a táncdalbizottság átengedi, AKKOR IS lesz lemez. 

         Azonkívül meg létezik egy poengyártási eljárás, ami megteszi egymással szembeállított állításpárokból kiadott jómondások kötetszámra való kiötlésére is.

         Miszerint: én jobban tenném pedig, ha:

         -vagy gitározni tanulnék írói példaképemtől (Igenis –de az még nem megy olyan jól.)

         -vagy mutatnék elébb valamit, ami alapján én így ki merem, visszanyomni a kalapom

         Száznyolcvanfokkal szemrebbenés nélkül szembetagadni –így a csillagos eget is haza lehet vágni. És van is, amikor akár igaz is: nappal például.

         Aztán már csak a hibákat kell előpiszkálni, lehetőleg egyszerű stilisztikai vagy grammatikai hibákat. (Kedvenckönyvem, tudják: A 61 –62. oldal.)

         Jól idevág például, hogy én már majdnem olyan jól írok, mint ez az írói példaképem, akinek a kalapigazítós történetét ideigéztem.

         Én nem akarom jobban azokat a történeteket elmesélni, amiket az íróim példaképem elbeszélt.

         Vannak itt, akik ötven éve igazgatják a kalapokat.

         A középeurópai kalapigazítások történetében az az érdekes, hogy olyanok is akadnak, akik tényleg jól igazgatják a kalapokat.

         Erdős doktor is ugyanabban a lágerben volt, mint Kardos Gé és Radnóti Miklós –és a világirodalom számára ez egy érdekes érdekes történet lenne.

         Vagyis ez lenne még egy másik érdekes történet, ami onnan nézve nem hat Szinátra Ferenc Máj Véj –című számának. (Bocsánat: Franz Sinatra: Mein Weh –nem tudtam kihagyni.)

         A közép –európai abszurd, az nem egy sajtos nyelvlel betyárlegenda. A közép –európai abszurdban a sajtos az, hogy a magyar John Wayne-nek Dzsoko Roszics a neve.

         A magyar Czápa Feri egész életét elhülyéskedte, de azért megvan szépen: megtalálja a számítását. Én azonban szurkolok neki, ne kelljen két kereket vennie, hogy kocsit eszkábáljon rá. Egyszer a mercédesze már zsákutcába futott, de Feri fölállt, a maga erejéből. Megint lett mercédesze, de az már terepes és zöld. Az a szerencsém, hogy kevesen tudják, kicsoda Feri –mert annyi lenne most nekem az ő nevétől.

         Quentin Tarantino mondhatja azt, hogy őnéki a filművészetében nagy példaképe John Woo –az amerika. James Douglas Morrison amerikai költő, aki azt mondta:”… mégis a dal, a vers maradhat fönn a pusztulás után, mert senki nem képes egy egész regényt megjegyezni.” Tehát Jim Morrison példaképének Elvis Presley-t és Frank Sinatrá –t nevezte meg. És tényleg tudott részegen akkora barom lenni, mint Elvis. Józanon mi szépen zengte a Kocsmadalt! –De mi itt közép –európában nem bocsátunk meg, tőlünk jöhet Jim Morrison a Celebration -jével, és tolhatja le a bőrnadrágját a vumensztyudiknak a Roadhouse Blues után, és vághatja oda ugyannekik a When A Music Over –ben a pofa be! -t, nekünk ő egy pimf, giccses hájgúnár, és mi csak a Hello, I Love You –t meg a Light My Fire –t akarjuk tudni tőle.

         A közép –európai nem foghat mellé egyszer sem, mert onnan visszamenőlegesen is elintéződik, aztán még éltében olvashatja a nekrológjait, meg azt, hogy egyesek már 1978-ban beleigazítottak a kalapjába –úgylátszik hiába.

         Azért rontjuk el gyakran a történeteinket, mert frusztráltak leszünk a kalapigazítóinktól.

         Kalapigazítóink is frusztráltak, aztán, amikor az exportosztálynak beleigazítanak a történetébe, és a külpiac nem a nékünk valóban becses Szinátra Ferenc Máj Váj –ét választja, mert My Way –ból minélkülünk is jó a fölhozatal, mintahogy Angus Young –szabású iskolásöltözetekből is még a padlása is televan a latino –franco –germano anglo –saxo –kultúrkörnek, ha nékünk Nyilas Misi kedves is bár, mégisnem azzal állnak ki, hogy innen, ettől kezdve valahogyan másképpen kellene gondolkodnunk tovább az exportot illetőleg, hanem bumágákat mutatnak, igazolásokat, miszerint ők x –időnek azelőtt már tudták ezt és n- számban vezettek témát efelől. De mi, kis nebulókok is betöltjük a mi kis, szűkös és kinyőtt, tisztított holland bálás mértékeinket, mert mi meg korrupcióról sutyorgunk meg politikáról. És egyszerűen irígyek vagyunk, de bonyolultan nem valljuk ezt be.

        

Írói példaképem lemezei igen jól szólnak, akár három koppics lemezen is által. Sokszor előfordult zenei példaképemmel, hogy melléfogásait benne hagyta az egyébként gyémánt’ összecsiszolt műveiben.

         És semmi baja nem lett tőle.

        

Visszakanyarodva a John Wayne –történetre: A kelet –közép –észak –balkáni abszurd olyat nem adhat ki, hogy egy nemzetszínésze csak a bokáját is behúzza egy olyan klubba, ahol az egyik este annak az országnak a Paul Butterfly Blues Band –je játszon, másik este pedig Mothers of Invention-e. Bár a tökrészegség, az tutti meglehet.

         Számomra az írói példaképem  John Wayne -történetéből ez a rémületes tanulság: Semmi sem történt:

         Nem szakadt le a mennyezet. Nem intéződött el egy életre az írói példaképen, igaz, John Wayne –nek se ártott semmit, hogy lenácizta. Az is meglehet, könnyen, hogy az amerikai nemzet egyik színésze tényleg náci volt.

És azzal a könnyedséggel, ahogy írói példaképem John Wayn-t lenácizta, egy nagycsomó embert le lehetne nácizni most amerikában.

         Aki szerencsés hallotta már az Ihlet Anyjainak a Freak Out! –című lemezét, meg a ’Ruben –t is ismeri – Tehát nagyjából félúton a kettő között jártak ott, amikor az Action –ben húzták, John Wayne talpa alá. És akkor ő már tudna valamit erről a majd –akkor –mutasd meg –ről mondani.

         A sajtos párkápmedencei abszurdban az a szám, hogy az embernek előbb el kell énekelnie egy magyar Frank Sinatra egy My Way szerű számát.

Hallották már a mi Lennonunk magyar –Naked Fish –ének német verzióját?

         A Wayne –történetnek van egy magyar verziója, amiben a magyar csávó kevesebbet szólt be, ám kifelémenet a magyar Wayne jól pofánvágta, aztán így szólt: Bocsánat –csak a kalapodat akartam megigazítani, te meg beleszaladsz itt a kezembe.

         Az amerikai piac is mennyire meg tudott lepődni a Lincoln –fesztiválon, hogy egy csehszlovák vagy román zenekar milyen jól kenette a színvonalas fusion –bluest. Majdnem olyan jól összejött nekik, mint az Allmann Brothers-nek.

         És amikor a külpiac kiválaszt egy valóban és sajátosan közép –európait, ami bármelynyelven, és azt hiszem, itt ácsit kell inteni prímásainknak, tegyék le a vonót a régi magyar nótához, amit Herder óta húznak, amihez gyönyörűen vág Neuberger István karikatúrája: Bús magyar sors. Ahogy a búsmagyar értelmiségi bele van nyőve az asztalába és busong, hogy az élet őtőle már mennyire eltávolodott! Holott még Kosztolányi a nagy utánajárkálásban mennyi PALMA –sarkat is elkoptatott. Entschuldig’ bitte ! Azt hiszem, hogy annak, amit most a külpiac kiválasztott, egy közepes szuahéli fordítás sem ártana: ugyanis a történet, és ahogyan az a történet meg van fogva benne, azt választották. ( A dőltbetűs rész a kötelező idézet a mi Lennonunktól. Vagy olyasmi, mintha ő írta volna.)

         Belpiacunkra meg marad nekünk az igen fejlett nyelvben –stílusban gondolkodásunk.

         Éshogy mikor sajtos és mitől sajátos?

         Egyrészt kedvelt eszközöm ez a fenegyors olvasás akadályozására –amit szakmailag megnézésnek neveznek. A megnézés olyan gyors, hogy egy hiányzó betűn megakad, de értelembe vételérre se kedv, se idő nincsen.

Másrészt: Sajtos akkor, amikor büdös. Pedig, mi magyarok, sajtgyártásban nemigen jeleskedünk. Sajátos –ha pálpusztai. Illetve valóban sajátos Bartók, az Omega Red Start Gyöngyhajú –verzsönjéből, ami a világ parmpapamm –on áthallik, az az érdekes dallammotívum. A tokaji aszu igen, a villányi meg nekünk, a hazai piacra. A magyar sör az sajtos. Újabban a magyar foci például már annyira sajtos, hogy ahhoz képest a pálpusztai egy áloévera. Karinthy Micimackója viszont nicht wie ein einem Pooh, és visszafordítani angolba viszont sajátos lenne, egy döbbenet, mint a Frédi –Béni volt. Nem kevésszer a sajtos az a szar, amihez, mert jót akarunk magunknak, kellemkedve és sznobisztikusan szimatolgatunk, a sajátos meg úgy érezük, mintha nem lenne jól [valamilyen] szinten megoldva, mert nem találkoztunk még ilyennel.

Sajtos a magyar nyelvhasználatban az, hogy: Kiállításodról beszéltek, írásodat látták, koncertedről olvastak –gratulálnak.

         És az is sajtos, hogy én is egy John Wayne sztorival vakarózom itt, ahelyett, hogy szépen, tömören, ahogyan azt Babos Gyula előadta, előadnám:

         „Mi volt az a csillagnevű zenekar. Igen, a Syrius? Jó akkor maguk meg legyenek a Saturnus –az is egy csillag.” –ekként köszörülte Erdős doktor a magyar csillagokat. (Köszönöm, Babos Gyula.)

        

Vannak magyar végvárak, ahonnan ez a kézirat azzal vágódna vissza, hogy: humoros. Pedig semmi vicc. Nincs mese. Ezt az egészet nem tudtam volna elmondani, ha a kalapomba nem igazítottak volna már bele egy párszor a fogsoromon is által. Avagy a golyóimon keresztül.

        

Nagyon szeretem hallgatni, ahogy írói példaképem a közönségétől elköszön.

         Az egyik legszebb példány a Menyét ( The Weasel Ripped My Flesh) fináléjának a végén van: Thank you. Good night. A finálé egyébként abból áll, hogy a színpadon tartózkodó muzsikusok igyekeznek hangszereikből minél többet kihozni. Hallgassa meg, aki teheti.

         Nálam feloldásképpen a kazettán a Transsylvania Blues tölti ki az üreshelyet. Ez a szám egy magyarosan kipontozott erdélyi román körtánc motívumra alapul.

         Köszönöm én is a figyelmüket –ha tényleg elolvasták eddig, és nem csak ideugrott a pillantásuk.

         Történetünket nem én találtam ki. Meg kell köszönnöm ezért a magyar történet nagy kalapigazítóinak: nélkülük ez nem jött volna össze. Uraim, jojszakát.