A katona története az egész világon egyforma. A katonák története, ha Szép Ernő írja Czüpős Kis János történeteiként, ha Szerjoga Dovlatov, valamiben hasonló. Pl a katona, ahol tud iszik, persze szeszkót. A barátom nagypapája mindenféléket mesélt a katonakoráról –természetesen hunyadipáncélos volt. A barátom egy Kosztolányi novellából elevenedett ki, igazikardja számolhatatlanul, pajzsok, törökkori szakállaspuskák, nemesi és adománylevelek, aranyserlegek, mind –mind az övék: a padláson elzárva: kulcs a maminál. A mami a kulcsot nem adta ki, de szemrebbenés nélkül végigbólogatta, sőt megtoldotta egy komplett, de szétszerelt állapotú hatlovas hintóval.

A katona megtért a háborúból –már ez is meseszerű. Tizenöt –húsz év távlatából kerültek elő fölismerhetetlenné öregedett emberek. És amiket elbeszéltek: aranykupolájú templomok fából való birodalomban, ahol fából valóak a paloták, a magtárak, egész városok többemeletes házakkal, még a vasgyár is fából van, ha elhamvad, három nap és újra áll, a gépek is fából valóak –de annyi fa csak isten erdejéből kerülhet. Máshol a tüzet megisszák és fekete kövekkel fűtenek. Ahol a szőremberek élnek, soha nem nyugszik le a nap nyáron, valamikor éjfélfelé van alkonyat, ami reggel is, ámde télen mindig sötét van és csak délben pirkad meg kicsinyt, az égen lángoszlop –kerítések, isteni jelenések, de csak oda se rántanak rá. „Az angolok nem téglaporral tisztítják a puskájukat.” Lónélküli szekereken száguldanak, elől az ördögszekér szór pokoli szikrákat, az ördög maga fűti, de nem gyúl ki a világ, mert az úristen minden nap esőt ád, és a kenyér olyan ritka és kicsiny, egy család annyit, mint a mi heteskenyerünk, egy hónap alatt eszik meg, és az emberek a nagy állandó borúságban kifakulnak, tészta halottszín a bőrük és rézszín a hajuk, de vasladikokat készítenek, melyek a vízen nem süllyednek el, ez semmi, de ott a vizek fölfelé is folynak és a hajók hegynek föl mennek, ám a tengereken akkora vashajók úszkálnak mint egy tempolom, két templom, sőt, az esztergomi bazilikánál nagyobb hajók vannak, a hidak is tiszta vasból valóak, van pedig egy híd, ami magában kastély, egy akkora városban, amit szekérrel egy nap ér át az ember, mindenütt ott vannak a tüzes-szekerek, és minden tele van ott kénköves füsttel, és ami Pestben gyárkémény van, azt mindet összefognánk, egy utcát nem adna ki ott valamely gyárvárosban, és minden városban legalább két olyan gyárváros van, amiben a vejszmanfréd csak egy lópatkoló műhely lenne, a győrivagon meg a bognárét tenné ki.

Már megfontolt, komoly, fiatal férfiak voltunk. A barátom Simsonjába volt egy titkos fokozat, amivel az százat ment. Csak a nagypapa nem engedi használni: elkapja a rendőr, mi lesz, a nagypapát becsukják. Én, szokásom szerint állandóan túrtam, kutattam a műhelyben, egyszer hipp, két eszterga közül előhengeredik egy fából való hengerfej. Gyönyörű munka fekete, igen kemény fából Az egyik hűtőlamella letört, ott látszik: biztosan fa és nem bakelit. A nagypapa azonnal kivette a kezemből: Ó, ez egy hengerfej kliséje. Azt látom: de milyen motor ez? A nagypapa elpirul: Az én motoromé, én magam készítettem az egészet, a motorját teljesen –de váltómű nélkül: csak egy sebesség volt benne. Volt? Gyári csak a tisztakróm Csepel tank és a két kerék volt belőle, meg a lánc. A többit magam készítettem. „Persze, öreg: ezt ismerjük!” A barátom is úgy ismerte már a nagyapját, mint én. Viszont egy csepp alakú tisztakróm tank? Akkori árfolyamon egy komplet Simson blokkot megadtak érte. Gyerünk!
A padlásajtó nyitva –nem voltunk már gyerekek tizenhétévesen legalábbis már kardok, serlegek, zászlók címerek, szétszedett hintók nem érdekeltek bennünket.
Az ezüst csepp világa iránt mentünk. Ott volt a motor, szétszerelve és bepókhálózva. Egyhengeres, körülbelül egy decis hasznosöblű a motor, célszerű, salak –stílusú váz, merev hátsóvilla, és egyedi rugózású első. Egy-két apróbb turpisság, az ülés, a drehgriff volt még gyári. Úgy húsz –harmincezret futott a motor –egy ideig ezzel járt munkába az öreg. Nemigen volt még tömegközlekedés, a katonáktól egy liter borért egy kanna benzint lehetett venni, a motorolajat, azt csak úgy adták. Szorítottam volna az öreget a valódi történet felé, egy liter bor kettőhúsz volt akkoriban –de mennyi az órabér? A barátom nagypapája, leintett, elég volt ebből, dologra.
Visszanéztem a szétszedett homokfutóra, a bakelitkeménnyé szikkadt gépszíjakra.
Volt egy ötszázas trabantja az öregnek, ami valami négyszázeret futott, természetesen szétszerelés nélkül, mert a szabadidejében kétütemű motorok fölújításával is foglalkozó nagypapának az endékás motorokra az volt a legbeváltabb javallata: nem szabad szétszedni vagy piszkálni őket, soha. Az ötszázas trabant abból háromszázeret egy olyan sajáttalálmányú porlasztóval pöfögött át, aminek lelkét egy kerékpárkormányból fűrészelte ki az öreg, de már ő maga sem tudta pontosan elmagyarázni az új keverékképzési elvet, aminek a lényege a fényes krómcsövet körülölelő résben zajlott. Egyszer még lerajzolta egy irkalapra, és azt elvitte egy ismerőse, akinek nem volt ideje új trabantporlasztó után járni, gondolta, hamarabb lekoppintja az öregét.

Az ötszázas, az nem tudom, hová lett, de a motorkerékpárt megvásárolta egy gyűjtő, összeszerelte, működőképessé tette és kiállította a múzeumában.
Ahol megtekinthető.


 

Igor Stravinszkij: A katona története (motívumai Frank Zappa földolgozásában -Joe's Garage)