Kolozsvári Grandpierre Emil termelőszövetkezeti riportútjáról szóló visszaemlékező elbeszélésének és egy 50-es évek béli propagandakiadvány motívumainak felhasználásával készült regény-illusztrációm.

A nap, a tündöklő, a lángsugarú,
a könyörtelen, még az éjszakai hűvösség búráján át, de már perzselő hőséget igér.
Az aranysárga asztag,
a napszítta
--–esőbarnította–rothadófélen alul, köhögtető port pipáló felül.
A könnyű, a finom porban rázkódó---
az agyig hatoló döcögés, az egymás ellen ható lökődések, a fullasztó por, mely a verejtékkel elkeveredve csorog le mellyén, háton a farak partjáig–árkáig le a gatyába s tovább: hány lélegzet az este: az ember eleven vály'got köp.

A cséplőgépre fölrepül egy jókora vörös zászló--- úristen nevében ezt is megértük: este van

rajta aranysárga citromfakó selyemmel kivarrva a fölírás ---

akarják tudni a gombolyag elejével mit hímeztek és hogy és mit mondott Heímezeős Manci néni a lyányoknak, míg a tűvel biki–bike–böködték : Palánk Kőzség Tanácsa Vándorzászlója a legjobb eredményt elért cséplőbrigádnak: IstenF'a, nem a tatár hajt. Azt csak úgy képzelték az eltásak, hogy itt versenyezni lehet. Ez a gép a Vájsz Jaóskáé volt, patent. Amaz gép a Kismiskáé, rongy. Ez a zab itt össze van állva, száradva és rohadva is. Amaz árpa, jobb. Lehet versenyezni kapában, kaszában, de cséplésben? ZistenF'a se hallott ilyet.

Író nem ír, mosolyog. Mosolygós kis ember, galambszín zakó, pantalló, fehér ing demokráciásan kihajtott gallérral.
Fényképészlyány fényképez. Az eget veszi, a fődet veszi. Rövid fiús haja csigákban, csakúgy zakó és nadrág, kicsit őzes veres. Petőfigallérja kihajtva.

Ahogy Szepesi Józsi a cséplőgép fedelének a deszkahasítékába tűzi---

a hasítékba, ami ippeg olyan, a fényképészlyány farát nézi ahogy macskaügyes’ mászik föl, elképzeli, heeej, ha ű a szekere petrence raúdját, heej ha beletűzhetneé oda, a fényképészlyány pi–pi–piros papa–pupu csááá ba, bele, recsegne az, mint a finom selyem.
Hadd mutassam be mindenekelőtt történetem két hősét, egy fiatalembert (majd megkérdezzük, mi a neve) és egy fiatal leányt a ( hányéves) esztendős (hogyishívják).
–Mondja, bátyám! Az a fiatalember tette a felajánlást?
–Az? A Piszkei Berci? Igen!
–A leány pedig?
–Lyány? Hun? A’ ? Melyik?
–Hajmási Margit.
–Szabó az! Hászabó vót, de kérelmezte, a Szabót hogy elhagyhassa, mert az itt annyi van, Szabó, hogy mán csak Kovács több.

Piszkei Berci nevével először a---
---hogyishívják -majdbeírom nevű - téesz faliújságján találkoztam.

–Ez a Búzakalász téesz.
–Mán ne tessen megharagudni az elvtársnak, de hogy lenne ez Búzakalász, amikor az a kuláktéesz. Ez a Veres Csillag, hát nem ide küldték? (ujjain számolja elő:) Van még a kisparaszt Kossuth és a Petőfi a …
–Petőfi? (elgondolkodik: Kuláktéesz? -mi ez a zagyvaság!)
–A vegyes. (félrenéz)
–Vegyes?
–Hát az olyan: vegyes.
–Meddig tart egy embernek 600 keresztet összerakni?
–Az? Attul függ.
–Mitől.
–Ember vagy gyerek rakja, mármint legíny, aztán milyen egy kereszt.
–Milyen.
–Lazán vagy szorosan van kötve, a lyány még lazán szereti, az asszony mán szoríjjaná, ha tetszen érteni.

Piszkei Bertalan DISZ titkár az aratás kezdetén a koreai műszak idejére azt a felajánlást tette, hogy rendes napi munkáján felül vállalja hatszáz kereszt összerakását. Felajánlását teljesítette---

hogy’? az egész brigád a hátamegett!

Meg kell tehát ismerni ezt a Piszkei Bercit az életben is.

Igen ám, de hol keressem ebben az erdősávokkal irdalt, valóságos dudva, rom és sártengerben, pitypangfődek bánatot ködlő kis birodalmában, a Búza-Kalász Petőfi (beírnihányholdas) területén. A szépen elrendezett---

a káosz lehetett ez. És még-sem félnek! Foghegyről beszélnek az emberrel, feszt istenfaszáznak. A párttitkárt leugatják és a sok adatot fölsorakoztató faliújságon a ---

a termelőszövetkezet teéeszcseének mondják melyben munkájának napról napra a, blabla, a balabla - kiegészíteni!

Megjött a szekér a zsákokért. A kocsis már sodorja is a cigarettát. Végigmér, különösen a nadrágomat és a cipőmet nézi. Demokráciásan odapöki: ’Sten a’!
piros tintával Piszkei Bertalan teljesítménye 220 %. Az valószínű, hogy Berci kint van a földeken most is.
–Fölül vagy nem az elvtárs, mer eénnekem ki kell indulni!
Zsákolnak. Álljon be a zeltás is! Malmi zsákok, nemzetiszín pántlikásak. K.J. K.F. HB B F G. monogramosak. SzJ, O.M.Szabályszerűen beguggolok, dűtöm a vállamra, ahogy az első–budaiban, húsz éve, föl, hanyatt esem: zab van a zsákokban, az egész zsák sem több negyven kilónál és én nyolcvannak veselkedtem neki.
–Tetszen mán érteni az úrnak?
Nevetem, mit tehetek mást, ezt látván ők is könnyebben mosolyognak, a verseny, a térfogat, a tömeg és a súly összefüggésein. Éva elkattintja a gépet: megkapom emlékbe a pillanatot. A száguldó vonat vagy gépkocsi ablakából egyformának látjuk a mező kockáit, melyik a búza, az árpa, a zab. Belebonyolódni ebbe? Majd nem nevezem meg a gabonát.


–Jó volna megállítani!
Megáll kezemben a ceruza. A napba nézek. A napba néz ő is: iszonytatóan tűz. Nemhogy dolgozni nem, de az ember csak ha fa, ház árnyékából kilép, a sugarak már a földhöz sújtják.
Gyorsírással írok, de írhatnék akárhogyan is, zsinórírással és kalligrafikusan, akár cirill betűkkel is. A kérdéseket az előre elgondolt válaszokhoz találtam ki még a vonaton. A vonaton Évát néztem, találgattam, igaz-e, amit hallottam róla s amit érdekes módon balos elhajlásnak tulajdonítanak.

Egy telefonomba került.
A díványon hasalt s olvasott, vagyis csak járatta tekintetét a sorokon. A lakás telefonos szobáját utalták ki nekik, hozzá egy sebtiben elfalazott félszoba-félablak. Papírfal túloldalán párhetes házasok.
A lány(Éva) a díványon hevert, olvasott, a fölöslegesnek hitt részeken csak átfutott, pillanatonként lapozva haladt: a történet általános, a cselekmény köznapi, a rendkívüli fordulat előre tudható és didaktikus, ábrándvilágból való. Ránézett a telefonra s az csengetni kezdett.
Walterné természetesen benyitott.
-Én is várok egy hívást.
Az ajtóban dr Hartai ex –Ypszilon Nyugalmazott Vasúti Mérnök–Főtanácsos alakja magasodott.
-Lantos. Téged jelöltek ki, elvtársnő.
-Igen?
A mérnökúr eltűnt, Walterné értetlenséget mímelve beljebb lépett.
-Vidék, egy viszonylag haladó terület. Rendkívüli érzékenységet és sok pozitivumot kérek.
-Jó. Indulás?
-Most. Nulla óra tizenötkor indul a vonat. Leteszem a telefónt és küldetem Pista bácsit, ő visz ki az állomásra. Legalább három nap, négy. Én már letelefónoztam mindent. Három telefón is van, a majorban, a kastélyban és a téeszirodán.
-Irodán?
-Kaját ne vigyetek, gyomorilag veletek vagyok, szervusz.
-Várj, Endreinek is elmondtam, de te is jegyezd meg, a nagyállomáson le, kisvasúttal a pusztai állomásig, ott vár a kocsi.

Walterné még mindig ott áll, az értetlenség tompa ostobasággá olvad le arcán.
-Leülhetek? Megvárnám itt a telefonomat.
Kurva, néz a lány Walternéra.
Kurva, néz Walterné a lányra.



A kérdéseket a lehetséges válaszokhoz gondoltam ki.
Rezső elvtárs vállon vereget:
–Te is vidéki gyerek lennél, elvtárs.
Pannónia után ez az elvadult terület? Az irígy ostobaság mélyítette ráncok az arcokon? Az idegsorvasztó pályinka? Lemagyarázkodják a csillagokat az égről, de a beadást anyám házatlan leányfalui telke után nekem kell megvásárolnom a nagycsarnokban? Sunyi, bamba alázat és hetyke, nemtörődöm hányavetiség, tuggyistenfasza?
–Hol dolgozik a Piszkei brigád?
A tuggyistensatöbbit lenyeli, a többit odapöki:
–Ára.
Mutatok egy irányt:
–Arra?
–Csak tessen nyugodni a zeltásnak, majd a lajt kiviszi.

Csizma és csikkbűz.
-Egyébként… hol lehet itt ebédelni.
Egy étkezést láttunk itt eddig, mindenki bújik, fal felé, fatörzshöz, kazal keskeny árnyékába, bokor alá, ahogy itt mondják, fart forgatva egymásnak: úgy esznek, mintha dolgukat végeznék, rejtőzködve.
-Ebédelni szeretnénk.
-Szeretnének.
Már megint úgy néznek össze, mint valami betyárok. Az elnök szép ember, magas, karcsú, tehát Éva egyáltalán nem fényképezi és ügyet sem vet rá, úgy szólok neki, hogy azért mégis, az elnökről is kell fotó. (De melyik téesz?)
-Azt mondom elvtársak, ha jót akarnak enni, mert máma szerda van, hát menjenek a paphoz, az szereti a hirtelen vendéget.

Lekvárosztás. Hitlerszalonnának nevezik, ez semmi, XXXXXXX-szalonnának is. Asszonyok. Vizfejű, ólábú güdörpartiak meg hosszúderekú, rövidlábú, férfias izomzatú svábok. Ez az asszony még arcra is, sárgásvörös haj, tésztaszín bőr, szeplők, karja egészen barnás a sokk pöttytől.
–Haát a zseírzaó!
A lekvárosztó vállat von.
–Hi, a zeisten faszávaa zseírozzak–e jee?!
(Mit akar zsírozni? kereket? zárat?)
A lekvárosztó, lágerszakács vagy laktanyai kukta, foghegyről:
–Azzal, haát. Meg a zuradeéval, van azon annyi! Vagy a te árokzsíroddal!
(Árokzsír? -mi lehet az?-megkérdezni!)
–Akkor basszátok teli a lekvárotokat!
A kiadópultra úgy vágja vissza a gusztustalan, vörösbordó, kocsonyás izét, hogy a darabjai freccsennek, kacsáznak szét.
Az elosztó asszony fenyegetőre vált:
-Elvársnő? Elvtársnő!
-Basszon heétreét tígedet Vágány Julis az öregisteny!- dobja hátra, válla felől távozóban. A többi asszony vállgödrébe, markába nevet, vagy szenvtelen arcát fölveti és a semmibe néz.

A lajtos, mostmár állandó fuvarosunk, ostorával integet.
–Szabóék, az öreg, a fiatal. Májerék, Hédermán, aki feőbíró is vót, emitt Dudás, Hegymegiék, Arató Bálint, aki Artmann vót.
–Ennyi ember elköltözött?
–Erre? Kevesen is költöztek el. Amára a felvég hegyin! Ott igen! Félutca hosszak!
–Hová?
–’Pestre!
Ezt hamar megtanultam itt, erre rá kell kérdezni.
–Melyik részére, melyik kerületbe?
Vállat von. Az ostort tűzi. Előre néz.
–Ezek a Májer… Májerék például hová költöztek.
Vállat von.
–Mégis?
–Tuggyisten… Vecsés? A bátyámék is Vecsésre mentek.
–És még?
–Mittudomén, Tarcsára.
–Vecsés, Tarcsa, ezek nem pest . (Igyekszem melléknévileg kiköpni a szót.)
–Érd. Az is, oda is mentek.
–Pest. Miért jó ez a pest?
Gyilkosan néz.
–Mír? Mert ott békibe hagyják az embert!


–Cselédtéesz, kuláktéesz, mi ez?
–Hát csak az. Ami. Az az.
–Igen. De miért cselédtéesz.
–Cselédekbül van.
–Vörös Csillag?
–Az. Ha tudja az elvtá’s, mit kérdezi!
–Cseléd? hát cselédek már nincsenek is!
–Aki az vót, az is marad. Ha látta vóna, amikor a feődet azok kikapták, csak reszkettek. Várták, hogy gyüjjön ki valaki.
–Valaki.
–Valaki. Aki megmondja nekik, mit–s–hogyan. (hevül:) Űnekik az ételt adják ki. Nekik járandóságuk van, szegődés. Nekik azt mondják meg, minek álljanak. A bérlő szemit kilopták. Egymás szemit kilopják.
–Értem. Kuláktéesz?
–Azt hiszik, okosak, hogy túljárhatnak a … formára megcsinálták a téeszt, oszt közbe ki–ki a sajátjába állt a magáéval. Oszt akkor legyüttek odaföntrű, hogy mi ez, ezek a sok cövekek itten, száz mezsgyék kereszt-kasul?


A pap vérmes ember. Borvirágos orr, de vértelen, penge ajkak. Öblös hang: hordóból a falsetto. Komikus. Szakácsnéja szélesfarú, kis bajuszkája kackiás. Jól főz.
–Hol lehet itt…
Büszkén mutatja, hatalmas reterát a terasz végén. Papírtartó és újságtartó is. Alkalmas kis polcocska könyvekkel.
Intek a lánynak, mehet nyugodtan. Én vagyok a felderítő. A téesziroda és a major után.
Visszaint, már nem kell. Ezek szerint, mikor a kertet jártuk és lemaradt…
A pap kérdezetlenül:
–Adnék szállást, szivesen, szeparált szobák vannak mosdókkal, de azt javaslom, csak szálljanak meg ott, ahol eddig.


A fiataloknak természete a vidámság. Nemzedékek, akik együtt dolgoznak, évődnek egymással. Nincsen, aki nyolc óra előtt egy jó reggeltre ne jó napottal felelne.
De ezek a tréfák nem használhatóak, jórészt szekszuálisak illetve az ürítéssel kapcsolatosak.
Valaki (férfi) sz…ba lépett. Lányokat vádol.
„Hunnan tuggya azt maga? Lyány, asszony vagy embersz… az?”
„Lyánysz… vót a’, mert víkony és hegyes!”


Sebőkéknél. Még festékszagú a konyhabútor. Az asszony pálinkával kínál. Az ember tanfolyamon. Az asszony vékony, sugár, plakátszépség, mozivászonra való még festék nélkül is. Ajkai magapirosak, dúsak, orra egyenes, cimpái kicsik. Keze feje hosszú, ujjai hosszúak. Éva nyíltan bámulja. Alkarján az izom férfiasan dudorodik, mint egy szobron. Férfimód is hajtja le a pálinkát, nem várja az illemnyi időt és tölt is magának.
–Látták a kiállétást.
Karády-i mélységű hang, az a nyújtott é betű a kiállítás í-je helyett! A kiállítást nyilván a mi jövetelünkre adják: az éves jövedelemezés.
–Láttam. Évike kint dolgozott.
–Dógozott. Na, mondja!
–Mit?
–Mit látott a kiállétásba!
(Olvasom:)
–3100 Frt készpénz. 4q fa, 40 kg heredara, 56q szalma, 257 kéve kukoricacsutka…
–Keéve? Kukoricacsutka? Szár! Szár az, elvtá’s, bár én mán nem csodálkoznék azon, ha legyünne néhány szövőgépbeállétó elvtá’s oszt kévéztetné a csutkát.
Csutka, szár, burgonya, krumpli –mintha vonást tennék a papíron:
-Jó. Kukoricaszár. Azután: 128 kg napraforgó, 13 q széna, 26kg zöldség, 4kg mák. 10q kukorica, 2q borsó, 160kg cukor…
-Az anyjuk kurvaszemit!
-Parancsol?
-Folytassa az elvtárs. Egyébként nem parancsolok eén!
-81kg rizs.
-Rizsa? Tessen csak folytatni!
-8q árpát, 39q búzát, 9liter olajat és 1q burgonyát.
-Krumplit. Mert a burgonya francia, mán jobb? Feődialma!
(Nevet. Negyven foga mind az övé, ötven is talán, széthúzódó ajkai selyem fénylenek, cserzett bőre a nyakán, mellei reszketnek: egy gombbal több van kigombolva blúzán. Hirtelen belátom: Hiszen ittas! Most a siránkozás következik, amit nagyon únok már itt. Az ittasság pedig. Hallottam már, ezt is a demokrácia hozta: nincsen lány, fiatalasszony, aki ne dohányozna nyiltan. Éspersze isznak is: rumot. )
–Mennyi gyün ki az elvtársnak. (Évát levegőnek veszi, pedig ő már úgy bámulja, hogy az botrány.)
–Kérem?
–Mennyi …fizetés mennyit kap maga?
–Hát tudja, az nem úgy van. ( Satöbbi. Ötölök- hatolok.)
–Kérdezem: az elvtársnak mennyi jön ki.
–Kilencszáz. (Érzem elpirulok.)
–Vagyis tízezer-nyóccáz egy évre. Semmi egyebet nem kap? (hitetlenkedik) Na lássa. Akkor most fogja a papérját, nézze: Semmi nem igaz abbul, amit a faliújságrúl lemáésolt! Meg ami igaz, a búzát vegyük ki, dehogy az árpa meg a kukorica, azt adja össze, még meg is kell daráltatni, hízlalja föl a beadást azon, nyaóc hízót, amikor egyre számol-hat nyugodtan tíz mázsát.
(Beszél, magyaráz, kiváló pedagógus lenne, és tudja azt, hogy szép, forgatja magát, két melle háromszögében a bőr vastagra cserzetten ráncos, mint az elefántoké.) Belátni a szobába: új bútor.
–Ezt a konyhabútort… miből vették.
Megretten:
–Pízbül! –vágja oda, de már fél, látom.
–Na látja!
–Mit látok? Hogy a bátyámék fölmentek pestre, a házat eladták, nekem anyai részem kiadták belűle oszt a bútorok abbul vannak? (könnyet nyel) Oszt akkor ott, a papírján nincsen meg, hogy Sebők Pista segge alá biciklit vett a téesz? Az? (Mutatóujján a körme mintha lakkozva, gyöngyházszín sarlója, ágya tiszta.)
–Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de hová költöztek a bátyjáék?
–Aócsára!
–Ócsa, az nem Pest!
–Aócsa, picsa egyre megy: Pest az mind!

A papnál az ebéd pirított lebbencs, túróstészta tepertővel, tejföllel. A színleg kínált vacsorameghívást jóllakott ostobaságunkban, a gyengécske borocska gőzében elhárítjuk.
Este Évával az utcákat járjuk a fojtogató trágyabűzben. Sehol egy lélek. A kocsmákból messzire gomolyog a savanyú bűz. A népbolt éppen zár, a kövér boltosnő rémülten néz bennünket, halál. A máj vagyis szójakrémes harang üres. A bolti kenyér szégyen, kenyeret jobbára mindenki maga süt. A pék –rávágom, elköltözött, de nem, hanem a szövetkezet, a földmíves, ami ugyebár és természetesen földet nem művel, viszont kereskedelmi, ráadásul, kisbetű, még mindig hangyának nevezik, szóval a szövetkezet fölajánlotta neki az alkalmazotti állást. (…) Vásárolunk két gyalogsági gránátot: marhakonzerv. Egy faluban ne kapnánk hozzá egy falat kenyeret? Mennyit vett be ma, kérdezi Éva. Magyarázkodás, igyekszünk megnyugtatni.
Hetvenöt forint és huszonöt fillér.

Venyigefüst, áruló zsírbűz, összenézünk!

Sebőkné biztosan megszán majd bennünket két parasztkaraly kenyérrel.
Sebők biciklije csillog a gangon. Tompa nyögéseket hallunk, összenézünk, vissza:
A gang végén, a kamrajtónál szorítja a kis szépfiú Sebők az asszonyt, blokktéglányi ökleivel veri a hátát, amiből mint dobból a puffanások, szakadnak föl a nyögések. Minden ütésre egy ilyen puffanás-nyögés Mintha dolgozna Sebők, és ha az asszony hátranézne, hát az arcába is kap! Szégyenülten fordulunk el, ebben a pillanatban böffen Sebők hatalmas komondora, recseg a kerítésoszlop. Éva halálra rémül a kutyától.

Mint tolvajok, dúljuk az irodát egy falat kenyér után. (Iroda: módos tőzsérház, L-alakú ganggal, mindenütt szemét, a valaha seprős udvar egyganyé, ahogy a lajtos mondja, minden tűel-heggyel. A tisztaszoba különajtajára otromba lakat verve.
A konzerveket kenyér nélkül megettük. Dühödten cigarettázunk a gangon.
–Cseréltél tekercset?
–Micsodát? Minek…
–Tessék?
–Be sem fűztem.
–Hogyan?

Mire kerítenek két teherautót, fél hét. Mindenki a nap állását lesi: már vége a reggelnek. Éva elkattint néhány képet: most már tényleg befűzte a filmet, óvatosan, megfontolta, célozva, mint egy vadász, dolgozik. Leereszti a gépet, magyaráz: a teherautók forduljanak meg. Senki se érti: befelé a faluba? Nem jó a fény, forduljanak meg az autók. Az elnök előrelép, magyaráz. Sebők is előkerül, én csak az ökleit nézem: az az asszony összemorzsolhatta volna ezt a gyenge szépfiút. Az elnök leinti Sebőköt, sapkáját a hóna alá csapja, haja előre bukik homlokába, derekabb Jávor Palinál és legalább egy fejjel magasabb.
Éva hátrál, vállát vonogatja:
Szép hosszúak még az árnyékok és majd hazafelé lesz, haza a munkából.
Megérintem a vállát és az új magtár felé mutogatva suttogom:
–Megőrültél? Aki ismeri a falut és ránéz a képre…
–Ugyan, Tibor!
Igaza van.

Egy surcos paraszt talicskán tol valamit. Másik paraszt, de sapkás, odalép. Mintha igazoltatná. A lajtosnak csak a vállát érintem, már tudósít:
–Maksai eltá’s az, a tanácstitkár. Most ez az ember, Szabó Ferke, jön le a partrul, a szövetkezettül, a hangyábul, vagy mosmább feődmeűves vagy mi. Ez meg, Maksai a mázsacédulát kéri. Biztos meszetet vett, arrul kérdi. (közvetíti, mintha nem látnánk) Lássák! Most vissza is fordítja, mert mázsacédula az nincsen. Elvesztette vagy eldobta vagy mittudomén. Most föltolatja vele a parton a talyigát a szövetkezethez, hogy azt Pirijaóska mondja meg, ez az ember vett– e teéllegesen meszetet.
A Bükkből jönnek le echósszekérrel a meszesek. Meszet! meszeeet! Megy mint a meszes: két falu között a meszes a szekérrel befoghatatlanul.

Maksai alacsony emberke, kefebajszú. Kérdezem:
–Hallom, néhány család elköltözött.
–Most az elvtárs konkrétan a téesztagokat kérdezi?
–A falura gondolok.
–Hallotta… khm… igen. Nos… néhány család valóban elköltözött, egyrészt a természetes elvándorlás az iparba, másrészt a rokoni szálak éshát az őszinteség: nem mindenkinek tetszik az, hogy azok az emberek, akik néhány éve még cselédek voltak, most a termelő (szün.) szövetkezetben, néhány évszázados lemaradást átugorva…
(A papot kérdeztem erről, képzeletbeli füzetet vett elő, még lapozó mozdulatokat is tett és ujjvégeit benyálazta: ezerkettőszáznegyven lélek. Fölnéz: eddig.)

–Ki kezdeményezte a cséplőversenyt?
A lajtos az ostorral a levegőbe kaszál. Ki van öltözve: rojtosgallérú, de viszonylag tiszta ingre váltott.
–Ahun–e! A vájszgyepi bakterház alól fütyül mán, cigarettaszívás, itt lesz!
–Úgy értem, valójában ki kezdeményezte!
–Megmondták, legyen, kész: tuggya azt maga, mit kérdi. Na, kászálódjak, mert mán itt is van!
A mozdonyvezető paraszt, vasutassapkában is az. Rekedt kis elektrómos kürt hangja, ezt nevezik itt fütyülésnek. Épp csak lelépünk, odarikkant a rudasnak, hogy a lógós is értse, nyee a zanyád kurvaszemit!
Ez a viszontlátásra.

Cs.Kiss hívat. Fölemeli az iratgyűjtőt, leejti.
-Haát, Tiborkám, ez szar.
-Ez bizony az. Azért az utalványt kiállítja: kettőezernyolcszáz forint.