Manapság sok szó esik az egyik kommunikációs főcélról, amit sokan már megvalósultsá

Mik legyünk. Egyszerű kérdés a kétezer-kétszázas évek második felében. A kis Tyukodi beköpi: kurucok, hát! Mások is kurucok* akarnak, csupa Beéri-Balogh, Botthiagni, Ragozziak, Thewkewly, von Bettenhausen. Rendben, gyerünk, tanárbácsi beírja a gépbe, mennek. Mennek. Lóháton persze. Ösmerkednek. Belegondolnak: víz: összeborzonganak. Van, amikor merülni kell, meggázlani. Eső. Mindegy. Rőzsefüst, falu. Beporoszkálnak. Lovaikat táncoltatják. Kiderül, nagy a magasság, nincsen tető, amire ne néznének le. A legfehérebb szín, amit látnak, az az eléjük járuló bíró tavaszon avatott gatyájának hamuszürkéje. Inkább feődszinek vannak, barnafeketék. A bíró leszegi fejét, de fölnéz, végre valami fejér, szeme fejérje, gyilkosan villog.

A tanár kezét nyújtja:
–Ne féljen kend, kurucok vagyunk!
Minha villám sújtana, egy jaj a falu, sírás, zokogás.
A bíró mormol valamit, bajszába rágja el a szavakat.
–Vezérleő fejedelmünk, Rákóczi! – bömböl lajtnan de Veerhaageny.
Búnak, feőd alá, futnak be erdőbe, egy öreg jobbágy egyenesen maga vet csóvát a tetőre ( vagyis a veremházra borított faágakra dobált szalmára–dudvára).

Jól van, ez nem sikerült. Majd a következő falu. Mennek, üszkös gödrök, csontok fejérlenek, tovább. Mennek, még ennyihány ilyen falu után keskeny csapás be. Ló-Rul! Be, a bozótba. A nép: kasza-villa egenyest a mellyüknek.
–Na, végre –sóhajt Ragozzi, ezek a mieink!
Látszik, a paraszt nagyon el van szánva, halál. Itt nincsenek gödrök, csak sárral megtapasztott nádkúpok.
A cöt már nem érkeznek a kuru végire mondani, halál. A tanár beírja, folytatás: hét élet van a játék végéig.
Mennek, az estvét gyorsan átugorják, reggel, megint egy falu, egész rendesnek látszik, hét nyolc telken még csak félig–verem házak, olyik három sukk magos falakkal.
–Gudmógen! – rikkantja Tyukodi.
Semmi új, jön a bíró, térdre rogy:
–Kegyelmezzenek! Niksz brót, niksz kú, niksz hán, imma niksz, nimea!
Asszonyok kapnak kaszára, heééj!
Na, mostmár helyben. Ragozzi int, mutatja híres profilját, a tanár az okle-veleket. Botthiagni-t előre tolják.
A paraszt összenéz: kurucok?
Csak egy torpanás volt, máris gyünnek, halálnemfélően, dorongra, kapára.
Például veri le a paraszt Tyukodit, szoríjja: Kuruc vagy? Nájn! – fuldokol Tyukodi. –Akkor labonc? Tyukodi csikorogja fogai közül, labanc, labanc! A paraszt csak annál inkább fojtja.
Heted-hét falun át, csak így, csak így. Betérnek egybe, a bíró gyanusan pislog. Összenéznek: Itt már voltak. Azért Ragozzi kérdez:
–Vótak-é itt kurucok?
Sok paraszt összenéz, vállat von.
–Hát labanc, járt-e é?
Összenéznek, vállat vonnak.
A bíró, nemheába, okos ember, fellélegez.
–Hát vitéz uraim! Nem mind egy az?
(közismert főúri legenda alapján, más nézőpontból)