»Valóságos azt jelenti: megragadni a jelent a múlt fogalmaival, megragadni az ént a jelen fogalmaival. Wordsworth, Proust. « /Sukenick /
Nincsen út, aminek egyszerre vége szakadna, az utak ugyanis elhalnak. Mindig akad, aki tovább próbálja, a közhelyek a búzatábla végén balra, át az erdősávon. Benéz a sorok közé: derékban csonkolt fák. Akik kivágták ezeket a fákat, nem hajoltak le, csak úgy csípőből fejszéztek. Éger, tölgy, nem hajtanak ki. Az akác igen.
A nyompár átvág az erdőn, azon túl elvész a pusztán. Megáll telefonálni. Ameddig szem ellát, az legalább négy kilométer itt. Hangosan kimond egy cifra káromkodást, leakasztja a telefont, kigondol egy hosszú, bonyolult, de elfogadható és alapos indokokat tartalmazó magyarázkodást. Mindennek az oka az a szándékosan kétértelmű, de egyébként és legalábbis szakmailag szabatos mondat. Az az igazság, amit lát, az értelmezhetőségnek az a fele, ami már az egyeztetést is kizárta volna az üzletről.
Hüvelykjét a továbbítógombra illeszti.
A főnöke visszarendeli, tovább, a következő feladatra, rossz esetben utasítja, járjon e dolog végére. Az autó nem az övé, ez az idő sem. Igénye van a sajátidő színvonalas kitöltésére, jet-sky, a tónak nevezett mocsárvilág halszagú csatornáit csónakkal járni, iszapba térdig, vízbe derékig merülni, egy szigeten táborozni a nővel, biztonságosan és óvszer nélkül szeretkezni vele, akit régen és igazán szeret, nyársat vagy verset farigcsálni el: mindehhez a sajátidejéből el kell adnia a javát.
Hüvelykjét leveszi a továbbítógombról.
A szavak megvannak, a használhatatlanok is, burgyin, pagony, krumpli, a köznyelviek és a túl irodalmiasak kiesnek, azonkívül egyszer döntöttek , tehát a talicskát, a talyigát, bár nem hívják, hanem tolják, következetesen targoncának kell írnia a tárgyak lajstromában, a leltárban.
A sajátidő mégszínvonalasabb eltöltéséhez, a fölötte való rendelkezés mértékének növeléséhez pénz kell. Nincsen szebb, mint fizetett időben a jövendő saját-időért dolgozni. Az ingatlan természetben ott fekszik, ahol, innen viszont, ahol most áll, a puszta szélén, ez az üzlet a cég számára már érdektelen, ügynöke számára viszont még nem. A főnöke figyelmeztette: a kísértés a húsosfazék méretével, főleg pedig tartalmával arányos, ő nem bán semmit, de tudomást nem akar, egyetlen eset és ki van rúgva, magyarázkodás nincs.
A polgárőrök! A polgárőrök összenéztek. „Ára van.” Visszaakasztja a telefont. Ezért hát! A pusztán átvezető nyompár végén biztosan ott a Bauer-major. Ameddig szem ellát, akár hat, hét, nyolc kilométer is, száraz hidegben húsz, negyven, nyolcvan, egyszer a Nagykunság kellős közepén, egy omladozó villa erkélyéről megmutatták a Mátra kék vonulatait. Ahogy egészen lassan visszaidézi a képet, rádöbben, hogy a polgárőrök szeme összevillant. Végülis nem hazudtak, és a főnöke jóhiszeműen járt el, annak a mondatnak a kétértelműségén lehetne ugyan vitatkozni, de a jogi út kizárható.
A porban bazaltkockák fénylenek. Elindul, a karosszéria lágyan hintázik a rugókon, gyorsít, a kocsi nyomában porfelleg kél.
Négy kilométert és négyszáz métert tett meg, a kilométerszámláló négyszáznegyvennégyezer kilométert és négyszáz métert mutat, majd ötszáz, hatszáz métert és így tovább. A szöcske, ami a leengedett ablakon beugrott, nem látszik tikkadtnak, sőt, zöldbarna nyál buggyan elő a szájából. Legelésznek rajta: egészen a nagyszalontai tisztaszobáig ér a puszta.
Beton vagy kő üti föl az autó fenéklemezét. Megáll. Kinyitja az ajtót, a kocsi alá néz, nem lát változást: a katalizátor, a kipufogórendszer, a fékcsövek épnek látszanak.
A harmadik felütközés után újra megáll.
Megfordul, vissza, a főnökének hazudni fog, a szavak megvannak, a valóságból valók, állag, irreverzibilis, salétromképződés, áthidalhatatlan, mintegy, már csak az előregyártott szerkezetekbe való beépítésük van hátra, a félkész szövegek kitöltése: a táskagépén, egy úticsárda hűvösében, kávé mellett.
A porcsin sem használható, mivel magyarázni kellene. Végülis a beavatkozás tettenérthető, ki hallott már kubikostargoncáról, még a vájtfülnek is idegen. Tündéri realizmus, a delizsancból való kitekintés, angolgyöppel zöldelő telkek, xyladekorozott ököriga a tornác falán. Az elhagyott parasztházak udvarát fölveri a porcsin: „ha mindent tudni és érteni vélnek, ne figyelmeztesd őket, ne borzold önérzetüket olyan szavakkal, melyeket csak magyarázat után foghatnának föl. A betonba, ha megkötött, már nem ágyazhatsz kavicsot.”
A műűvésznő az udvarra szaladt, megfordult: „Édes! Tündéri!” Sportcipője talpa beleakadt a porcsin szövevényébe: „Útálatos ez az izédudva!”
A tájról kellett beszélnie, azután a paraszti építészet ötszáz évében összegyűlt megcáfolhatatlan és visszavonhatatlan bölcsességről, végül, ha az ügyfelek eléggé sznobnak látszottak, néhány célzás arra, hogy az utcában, a környéken, jónéhány neves ember, művészek, tudósok vásároltak már házat. „A parasztházat vettünk vidéken stílus vagy rítus.”
Nagyot dobban a szíve. Egyetlen nyári zápor, félórás, hiszen évada van, és itt marad a pusztán, még ha föl is szikkad az út, legalább két nap, mire a vízzel telt kátyúk is kiszáradnak. Elmosolyodik: hiszen a jelen eseményeiből – kánikulai délután – hogyan is következtethetne a jövőbeniekre. Leállítja a motort. A szöcskék pizzicatója, a katalizátor védőlemezének pattogása:
Ha a világ Cortázar-novella lenne, borgesiánus, akkor az út végén a kiterjedés nélküli vagyis végtelen város, egy titokzatos betű, megéledt álom, elálmodott élet várná, indiánok, akik közé letelepedik, emberek, akik nem akarnak rabidőt tölteni sajátidejük színvonalas megéléséért és munkának nevezik, ha néha megsuhogtatják machetejüket a kokacserjék fölött. Vagy az élet – irígység sajdul májában – vagy az élet Igor Sztravinszkíj Válc és polkája lenne, Rácz Aladár játszaná szöcskenyájakon.
„És nehogy Hamvas-idézeteket mondjon nekik! Nem mindenki szereti, egyáltalán csak ne fitogtasson nekem semmit!”
A főnök akkor kezdte, amikor a házakhoz még nemigen nyúltak. Mire a házát rendbetette, a környék szappan és dezodorillatú lett, minden este partit adtak valahol, unikummal, konyakkal vagy citromos ginnel kezdődtek, vörösbor, pörkölt, levek összeszűrése, hajkurászás, kiáltások, részeg szédület lendületével sötétbefutás, hol a Hajni, ökrendezések, a tizedik, partiba fulladó átmosogatott és sikamikált délutánt követő reggelen autóba ültek, de még útközben meghirdették, telefonon adták föl, a házat, a nyereségen újabb házakat vettek, tanyákat is, és így, és tovább.
„Mondja: nem nógrádi maga?”
Elpirult. A hangzókat rendre nyújtva ejtette.
„Igen, igen. Akkor alföldi. A lényeg: föl van véve.”
Az a fáradt és zsibbasztó nevetés fogta el, ami a vércukorszint süllyedésével van összefüggésben.
Az egyszerű megoldás: fölhívja és megmondja neki, már ötezer teljesen fölösleges métert tett meg a még nem is látható cél felé, az egyeztetéskor még abból a kétértelmű mondatból sem lehetett arra következtetni, hogy az út járhatatlan.
Ez a mondat már nem sokáig használható, hiszen a cég megrendelte a koreai dízel terepjárókat.
„Késő. Az út elejéről kellett volna hívnod. Mostmár járj a végére!”
Mintha távoli szobában függönyt vonnának el, gyöngén, azután erősebben – végül már a kerekek csattogását is hallhatja. Ami csatornatöltésnek látszott, az vasúté.
A homlokára üt. Az egyeztetésen vasútról szó sem volt. A finom modorú, kellemes hangú, hibátlan öltönyű és viselkedésű befektetési szakember, azaz pénzmosó, jól ismerték és már több üzletet kötöttek vele annak ellenére, hogy mondatai túl jólfogalmazottak, a pénzmosó nem említette a vasutat.
Morzsolgatni, mint imafüzér szemeit, számlálgatni kezdi a mondatokat. A salétromos falak, mint értékcsökkentő tényező. A salétromálló korszerű (vagyis látszatszintű) megoldást jelentő vakolat csupán egy bizonyos időt jelent, ami alatt azonban a salétrom tovább dolgozik, elporlad a tégla, üreg keletkezik, hőkülönbség, repedések, a föltáskásodott részek lefagynak.
Újabb felütközés, ezúttal fémes hang, pling. A visszapillantóból: mintha fémes tárgy villanna a porban. Az autót a főnök ígérete szerint megvásárolhatja, ajándékáron, ahány kilométert mutat az óra ( háromszáz kilencvennégyezret mutatott), annyiért megkapja. Az autó az elmúlt öt évben a testének része lett, rendszeresen szervizelték, ennek ellenére el fogja adni, már minden meg van beszélve, visszaforgatják a kilométerórát, új szervizkönyvet állítanak ki az új kilométeróra álláshoz igazítva, és a többi: ahogy kell élni, úgy élj. Ötszázezer nyereség.
Egy kört szel át az út, az egyeztetéskor említett buszforduló hurkát. „Szeretném látni azt a buszt!” – a főnöke alig leplezte indulatait a mosodás előtt.
A varróüzem betonbarakkja. Holland tulajdonban: ha megérkezik a kamion a kiszabott ruhákkal, megáll itt és kürtöl, az asszonyok kezüket a kötőjükbe törlik, csizmát rántanak és rohannak át a pusztán, be az üzembe. Jóska bácsi nyitja a műhelyt, az asszonyok megvarrják a ruhákat, Jóska bácsi meóz, a kész ruhákat csomagolják, vissza, föl a kamionra, vissza Hollandiába: lobogjon hát Vojtina malaclopó köpenye, semmivé foszoljon, ha valaki ennél képtelenebb valóságot utánoz hűen: széles, cakkosmintázatú kamiongumik nyoma a forduló ívén.
Blokkolva fékez. A vázlatot fordítva rajzolták, ami odaát van az inneni és ami ideát van, az túlnant. Ez tehát Bójerpuszta, a töltésen túl pedig a major és a makadámút.
Ez tehát nem egy finom kétértelműséggel fogalmazott mondat miatt van, hanem hazugság, tettenért átverés. Az adut a főnöke kezébe kell adnia, hogy az rendezhesse magánszámláját a mosodással.
Az egyeztetéskor főnök, a mindenttudó, azonban még maradt, így nem láthatta a mosodás embereit, az áramvonalas és tömör koponyákat, a kidolgozott kottákat: a fekete Senator a fagylaltozó előtt várakozott.
Innen nincs tovább, a részletek csak a bizonyosságot erősíthetik, kummányi vas és alzogrand, a nem használható szavak is elégtelenek, fabatka és susták, és még ennyit sem ér az egész.
A Bauer fivérek mást láthattak itt, Henrik, Jakab és Domokos, binarchia, vaspályák hálózata, Zukunft. A Terület, a Nyersanyag, az olcsó Munkaerő. A tisztviselőknek téglaházak, cseréptetejűek, még a, tiltott szó, vértelek is téglából.
A dízelektromos motorvonat kocsipárja lassú döcögéssel: az üres ablakok négyszögein átvillanó láthatár: senki sem utazik. A motorvonatnak meg kellene állnia, éppen csak lassít, már bakter sincs, az állomás egy buszmegállószerű féltetős építmény, oldalán a szokásos falfirkával.
A töltésen túl a Bauer fivérek villája, amit itt kastélynak neveznek, a kápolna romjai, a beszakadt kriptály (helyesen sírbolt), a fivérek csontjait kutyák hordták szét a pusztán, Zukunft, halkések gálicosodnak a puszpángok (bukszusok) tövén.
Van valahol egy novela (vagyis regény), amiben a fivérek a délutáni kávéhoz a teraszra teríttetnek, a három vénlegény: Zukunft, már tudják, nem lesz: holott vannak gyermekeik a törvény szerint mégsem törvényes örökösök. Ahogy kavargatják a kávét, látják a makadámúton (le lesz betónozva, mert a betón Zukunft) közeledni a fehér autót, a gépkocsit, ami már négyszáz negyvennégyezer-négyszáznegyvenhat kilométert és háromszáz métert tett meg: a novela végére.
A töltés előtt beáll az autóval egy fa árnyékába. Gyalog megy föl a sínekhez.
A pusztán a legkisebb magaslat is hegy. Itt, a vasút töltésén állhattak Brüder, und sehe nach Zukunft.
A világ, amit lát, a kép, aminek értelme az, amit ábrázol, a lényegében nem vág egybe azzal, amit a jólfogalmazott és tárgyilagosnak ható leírás festett: ugyanis lakott. Elmosolyodik. A legegyszerűbb, ha kivárja, míg a főnök telefonál. Akkor nem kell a magyarázkodás, elmondja az igazságot, amit lát, egészen mellékesen említi meg a tényt, hogy a majort lakják. A főnök kevés megrögzött elve közül az egyik az, hogy lakott ingatlannal nem foglalkozik. Csakhogy még legalább egy óra addig, míg a főnöke elveszti türelmét és fölhívatja.
A láthatáron a szórvány, a tanyák és tanyabokrok, az erdősávokkal sakkozott mezőség.
A major a nagy száj- és körömfájás járvány óta lakatlan.
A varroda betonbarakkját az út miatt építették a túloldalon.
A varrodában mindenkoron az éppen érvényes minimálbér töredékéért dolgoztak az asszonyok.
„A naturálgazdálkodásban ugyanis a pénznek a cserében nincs elsőrendű szerepe, viszonylag kevés is elég belőle a nem mindennapi szükségletet kielégítő javak megszerzéséhez. Ehhez még hozzájárulnak a pénz és tőkeáramlás sajátosságai”
egy időben rendszeresen köpködött, a nyári szünidő alatt, tíz vagy tizenegy éves lehetett. Most is köpni szeretne: tisztulatot.
„Azonkívül a tanyásparaszt nem ismeri a munkaidő fogalmát. Munkájának értékét nem érvényesíti az árban. Rövidlátása csak a viaszosvásznon fölhalmozott pénzig terjed. A marketingdemokráciákban a parasztok felsőfokú tanulmányokat is folytatnak, zárt tévéláncon ellenőrzik állataikat, költségeiket érvényesítik, leírják, fizetett idejük keletkezik, ezért tisztelik őket.”
Mégiscsak köp, a nyál az állára tapad. Letörli.
Végignéz az épületeken.
A tisztviselőházak közül egy lakott. Ruhák kötélen száradnak. Tűzifa máglyában. A ház falának támasztva kerékpárok sárvédőkkel.
A cselédsor kerítésén ruhák száradnak. A gyümölcsfák letördelt ágain száraz levelek. Kerékpárok sárvédők nélkül.
Az autó felé fordítja az infravezérlőt, zár és bekapcsolja a riasztót.
Még a kutyákat kell számbavennie. A lakott tisztviselőház udvarán fehér kuvasz.
Még egyet akar látni. Autót. Tenyeréből szemellenző, körbenéz, az alkalmas, az árnyékos helyeken, de autót nem lát. Nyomokat viszont igen. Széles, mély mintázatú sportos gumik nyomát. A talaj itt a nyomokat sokáig őrzi. A vályogot ott vetik, ahol a ház épül.
Még egyszer ellenőrzi az autót. A távolságot a háztól iramodásnyinak becsüli. Rézsut ösvény vezet az udvarig. Negyvenhárom lépés. A ház előtt megáll, halkan cicceg a kutyának, A kutya fölemeli a fejét, lustán (vagyis óvatosan) föláll, alattomosan, lesunyt fejjel (vagyis ugrásrakészen) sompolyog. Előrenyújtja kezét a kutya felé, az megszaglássza, fintorog a szagok (illatok) és az illat (bűz ) miatt, majd a cipőjéhez dugja orrát, lihegni kezd- ekkor összefogja pofáján a szőrt és megrángatja. A kutya visszafordul, új, hűvösebb helyet keres az árnyékban és leül.
A furnér ajtón plasztik kilincs. Bekopog. Jó napot kíván. Rászól a kutyára, ugasson. Ugat a kutya, hau (minek). Benyit. A konyhában egy asszony ül a mosóteknő mellett. Haja tavalyi széna, szeme vízkék, vérben forog.
A kutya nesztelenül besurran, elmar az asztalról egy kenyérvéget.
Egyél, biztatja a kutyát, még egyszer jó napot kíván, azután sarkon fordul. A kutya visszaül a hűvösbe a kenyérvéggel. Szervusz, néz a kutyára. Ha éjszaka jönne ide vissza, ez a kutya a torkának ugrana. Elindul, vissza az ösvényen.
– Jó napot! – szól utána a férfi rekedten. A szájában gyújtatlan cigaretta fityeg. – Keres valakit?
Megfordul, jó napot kíván és mond egy nevet. Ilyen esetekben rendszerint Kovács Lászlóként mutatkozik be.
A cigarettás férfi nem mutatkozik be, hanem rágyújt – mozdulatai eszébe juttatják azt, hogy valaha dohányzott.
– Maga a kínaiaktúl gyütt – állapítja meg a férfi.
Közelebb lép.
– Mert azt mondják, kínai vette meg a pusztát. Tornacipőgyár lesz.
Fecsegnie kell.
– Ó, a kínaiak – magyarázza –, a kínaiaknak drága a magyar munkaerő…
– De a kínai, az igaz! – erősködik a férfi.
Nem válaszol.
– Oszt – int a férfi fejével a cselédsor felé – ezekkel mi lesz?
– Kikkel? – tettet csodálkozást.
– Hát ezekkel!
Ezekkel: a férfi hüvelykjével háta mögé bök. Ezekkel: mintha különös lények lennének, idegenek, mintha nem a puszta egylevegőjét szívnák.
– A lakókkal? – kérdez vissza.
– Ezeket oszt nem teszik ki innen. Akkor gyüttek ki ide, amikor meghallották a kínait, hogy nem teheti ki innen űket csak úgy, csak ha fizet vagy másik lakást ajánl föl. Ha nem kapják meg, fölszólnak az ombucnőnek.
A férfi mély, részeg kábulatból ébredt – amikor beleérez ebbe, megborzong s hallja, mint csikorognak fejében a gondolatok.
– Hát igen… – mond semmit és viszlátot intve fölsiet a töltésre.
– Mikó gyünnek – kérdezi a férfi –, mikor várhatóak?
Két nyelve van, egy hétköznapi és egy ünneplős.
– Ha jönnek, telefonáljanak, Bauer-pusztát kell jegyeztetni, a telefon nálam van.
A barakk. „Tornacipőgyár.” Az utolsó kamion hónapokkal ezelőtt járhatott itt.
Csip-csirip, megszólal az autó riasztója. Ha az érzékelő mozgást észlel az autó méteres körzetében, verébcsiripelésszerű hangot hallat.
Négy-ötévesnek látszó fiú szalad elő a kocsi mögül.
Körbejárja az autót, megrugdossa a gumikat, nem talál változást. Nyitja a központi zárat, beül a volánhoz, de az ajtót már nem csukhatja be. Ott áll a fiú.
– Mia – mondja vagy kérdezi. Az egész testét fedő koszréteget a mellén sávokban áztatta föl valami lé. Az ajkait fehér hegek szabdalják. Orra laposra verve. Koponyáján ujjnyi forradások, gödrök.
– Hogy hívnak? – kérdezi a fiút.
– Kabbefaszom! – vágja rá. – Tekia!
– Én én vagyok, de te tudod-e, ki vagy?
– Brucli!
A fiú hátralép és néhány karate- vagy kungfu-mozdulatot utánoz.
Hirtelen becsukja az ajtót, az indítókulcsot a helyére illeszti.
A fiú az ajtóhoz simul. Könyörgőn néz:
– Igyée!
– Így? hiszen még gatyád sincs!
A fiú hátraugrik. Vigyorog:
– Mineka, szidkigecim!
Indít, ráfarol az útra, és mire a fiú talál egy alkalmas követ, már legalább hatvanra gyorsít.
Az úton, szemben, porfelleg. Valamivel később már a személyautó alakját is kiveheti: fekete vagy sötétkék, régebbi 500-as BMW. A fékbe lép s lehúzódik egy alkalmasnak látszó helyre. A BMW is lassít, majd félreáll. Udvarias karlendítések. A BMW üvegei átláthatatlanok, az integető kar meztelen, kidolgozott bicepsszel, vastag csuklólánccal. Hátranéz, porköd, előre, porköd, az autót fölkormányozza az útra, ekkor a BMW hirtelen nekiugrat, csattanás, mellkasa gyengén a kormánynak ütődik.
A BMW-ből, telefonját mint fegyvert tartja maga előtt, egy legföljebb tizennyolc éves fiú ugrik ki. Kalózkendő, izompóló, vastag nyakláncok, szörfnadrág, török papucs.
Uralkodik magán, nem tolat ki az ütközésből, nem kerüli ki a BMW-t, nem menekül. Magára zárja az autót, a motort nem állítja le. A bal sárvédő horpadhatott be mindkét kocsin, lámpák sérülhettek: koccanás.
A fiú, aki leginkább egy Puerto Ricó-i együttes énekesére emlékezteti, vadul nyomogatja telefonja gombjait:
– Sógor, sógor, gyertek, egy magyarcsávó totálkárosra törte a milliós autómat!
Előfeltevés azt jelenti, hogy a mindenttudó az eseményeket még bekövetkeztük előtt látja, előítélettel kezeli, vagyis már a tanulságokat is levonja, holott még semmi sem történt.
Elszégyelli hát magát, kiszáll és kezet nyújt.
A fiú hátrál:
– Fizess, bazmeg!
Elmosolyodik:
– Fizessen a biztosító! Van felelősségbiztosításom!
Most már a fiú is mosolyog:
– Barétom! Hát nézzed mán, micsináltál! Most vettem ezt az autót másfél millióért, te nekem itt totálkárosra törted, tanuim vannak…
Már nem követi a fiút. A BMW legalább tizenöt éves, piaci értéke úgy háromszázötvenezer, a kár ötvenezer, de akár tizenötezerből is javítható. Az ő kára viszont jóval több, és azt már most be kell látnia, hogy a biztosításra nem számíthat.
– Jól van. Hívjunk rendőrt, azután megírjuk a papírokat…
– Te ne beszéljél bazmeg, mert a károsult én vagyok. Nincsen nekem időm itt szarozni, én dolgozom, nem kis pénzekről van szó, a családomtól vettem el a falatot ezért a kocsiért, legyen, hogy dolgozhassak, temegbarétom, énacsaládomérmindent…
– Jól van, beszéljük meg: ismerek egy jó karosszériást, elvisszük hozzá a kocsidat, én megjavíttatom, holnapra kész.
– Nem pali vagyok én, csávókám, odaviszel valami téeszparaszthoz, aki kikalapálgatja meg összegitteli, amikor az eleje tiszta totálkár: majd én tudom azt barétom, hol akarom javíttatni az autót, csak a pesti központi béemvészervízben, csak forróúj gyári alkatrészekkel, tudod te, mennyibe van az?
A fiú tekintetét keresi:
– Nézzük: az én autóm öt éves, körülbelül egymilliót ér. A te autód legalább tizenöt éves, háromszázötvenezret ér. A károd, a javíttatást átvállalom, rögzítsük írásban: holnap ugyanilyen állapotban megkapod.
A fiú üvölt:
– Idegrül vagyok, csávókám, hatféle gyógyszert szedek rá, most van folyamatban a leszázalékolásom, már voltam bizottság előtt, én nem állok jót magamért. Azt mondod, hogy egy vacak fókszvágenkocsi többet ér, mint egy versenybéemvé? Sohaseis vót ilyen!
A BMW hátsó üléséről két szőke lány száll ki. Magassarkú cipők, tangák, top, ékszerek.
– Nyugodjá le, Dzsúlió!
A fiú hátrasiet a BMW-hez és a csomagtartóból kiemel egy szamurájkardot.
– Akkor tárgyalhatunk, köcsög! Leteszel százötven rugót, és kabát!
A szamurájkard megcáfolhatatlan igazság. (Legföljebb egy másik szamurájkarddal mérhető össze.) Már tudja: az egészet nem kitervelték, hanem, van rá egy szó, név, ami összefoglalja, nem ez az első eset, az a Jászságban történt, egy dzsoki-Merci orrával egy kólás teherautónak ütközött, százezret vágtak ki a sofőrjéből. Amikor a kalózkendős fölismerte a szembejövő autó márkáját, talán így szólhatott: „Csinálunk egy játékot?” Lehet, hintának nevezik.
– Mi a neve ennek a játéknak? – kérdezi a kalózkendőst.
– Mia? – kérdez vissza a szamurájkardos.
– És ha rendőr vagyok?
A főnöke azt mondta egyszer, azért vásárolt ilyen autókat, mert ezt a típust a rendőrség is használja.
A kalózkendős elneveti magát. Kamaszosan nyerít.
– Dik mán a csávót!
Az egyik lány arcot vág: fejezzék be és induljanak.
– Na, figyelj barátom! Egy, súlyos kárt okoztál nekem. Kettő, az összes rendőr pertuhaver, sógor nekem a megyében. Három, az én ügyvédemet dr. Kornyai Gábornak hívják. Négy, ha rendőr is vagy, faji uszító szöveget engedtél meg, jogtalan kézrátételt alkalmaztál, megkülönböztető jelzés nélkül nem a forgalmi és útviszonyoknak megfelelően haladtál. Mondjam még? Látod, csávókám, a rendőrök ezért járnak kettessével: egy rendőr nem rendőr, két rendőr félrendőr. Nekem három tanum van. Hemüveg!
Magas, szemüveges férfi száll ki az anyósülésről. Izompóló, tarka bermuda, légcipő.
Vissza a kocsiba, gondolja, elhajt. A rendőrök, akik megállították, a polgárőrök erre jönnek, megmentik. Érveléssel legyőzi a fiút, hiszen az nem fogalmazhat olyan tökéletesen, mint ő. Logikai csapdát állít, amikor a fiú beleesik, udvariasan elköszön: sohaviszlát.
A pánik a gondolatnélküli tett.
Amikor arca az útra ütődik, amikor a szemüveges a hátára térdel és a karját csavarja, így szól a kalózkendőshöz:
– A gyengeség erő s az erő gyengeség. Kicsiny a nagy s a nagy kicsiny.
– Mea, te is nézel kungfúfilmeket – kérdezi a kalózkendős. – Láttad, amikor az amerikaicsávó, amikor még gyerek vót, kint vót kínába, a sajongkolostorba, mer a zanyja igazikínai vót, oszt amikor jöttek a csávók, az amerikaikínaik, a feketeótóval, oszt kiszálltak, csiuhuá, oszt a csávó leverte mindet, egyedül?
A papírjai a porba szállnak.
– Ingatlanos vagy? A bátyám is azzal foglalkozik Pesten: két ügyvédnek ad kenyeret. Akkor most mondd meg, jön az a magyarkínai vagy nem?
Az egyik lány megérinti a kalózkendős vállát.
– Dzsúlió!
Amit artikulálatlan sikoltozásnak és üvöltésnek hallani, kamaszos hangcsuklásokkal, az bizonyosan egy értelmes mondat a lány számára, legalábbis meggyőzi arról, hogy jobb, ha visszaül a BMW-be.
– Figyelj, barétom! Ez a kocsi az életem…
– Azért hajtod ilyen kíméletlenül…
– Hallgassál meg barátom: jobban jársz. Káraim vannak. Most szépen megírjuk a papírt arról, hogy te eladtad nekem a kocsidat…
A szemüveges röhög.
– Nem az övé a kocsi, Dzsúlió! Cégé. Viszont a kártyái! Benzinkártyája is van.
A kalózkendős a kocsihoz lép, beül.
– Látod csávókám, micsoda az életed? Most kijöttél ide, megnézted ezt a nagy semmit, rápalizod a kínaira, mert azt hiszed, teneked nincsen benne a téglád a sitkó falában?
Tépelődést tettet.
– Mert most csak fogjuk szépen a kártyáidat, asztalaviszta! Meg a telefonodat.
„A Káli Juga, a Sötét Kor végének kezdetét jelzi a parafenomének elszaporodása, vagy az eljövetelének a kezdetét, mert az ember nem a saját életét éli, mert mikor is élte a saját életét, mely korban, amikor a ganédombok fejérlettek az kivetett dedektűl, vagy mikoron az útonállók elébb az útas nyakát vágták el s csak azután nézték a batyuját, erszényét, vagy mielőtt az Isten a Kis Testvérnek adta a benzint meg a szenet, mielőtt a Nagy Testvéreknek a Sierrába kellett húzódniuk, azelőtt, vagy mégis Don Juannak lenne igaza, akinek legtitkosabb tanítása így szól: jönnek majd hozzád a meghasonlott gringók, azt hiszik, te még társaloghatsz a szellemekkel, hagyd hát meg hitüket, mondd nekik azt, amit hallani akarnak, és amerikai dollárban kérd a béred.”
– Van kártyája, tényleg, benzinkártyája is, meg telefonja.
A porba dobálja mind.
– Meg lakása is! Családod is van, barátom? Idefigyelj! Én nagyon jó ember vagyok, ezt meg fogod most tanulni, igazi vagány. Még kezet fogsz nekem csókolni. Van családod?
– Úgy érted, nős vagyok-e?
– Bázmeg! Itten nem én vagyok az értetlen, hanem te!
– Nincsen még gyerekem…
– Akkor te nem vagy ember, látod? Nekem már három családom van!
– Nekem akkor lesz gyerekem, amikor én akarom, amikor úgy látom, hogy emberhez méltóan tudom fölnevelni.
A kalózkendős leguggol elé a porba:
– Mert azt mondod, barátom, ha jól értem, hogy én nem vagyok ember, én nem nevelem a gyerekeimet, én nem gondoskodom róluk, mert én csak egy cigány vagyok, ugye, ezt mondod, barátom? Na, mesélj, Hemüveg, milyen házat építek? Mírnök tervezi?
– Igen!
– Tiszta új, elsőosztályú anyagból lesz?
– Igen!
– Hány fürdő lesz benne?
– Kettő!
A kalózkendős egy rúgást néhány milliméterrel a szemüveges arca előtt állít meg.
– Három!
– Beszéljünk!
– Ezt mondom én is, mióta!
– Neked készpénz kell. Nincs nálam, láthatod. Bemegyünk a városba, kiveszem a pénzem: ötvenezer.
– Jó, barétom. Hemüveg bemegy a kártyával a városba, te előbb szépen megmondod neki a kódot, kivenné a pénzt, mondjuk te meg akarnád szopatni, rossz kódot adnál meg, akkor szanaszéjjel, addig vernénk a pofádat, amíg a kódot meg nem adod.
Még egyszer próbálkozik:
– Együtt megyünk be a városba, én kiveszem a pénzt, megkapjátok…
– Kriszti!
A lányok kiszállnak a BMW-ből, a magas szőke a kártyákkal beül a volánhoz, és a lehető legdurvábban megfordul.
– A kódot!
A benzinkártyán tizenkétezer, a bankkártyán ötvenezer: elneveti magát: két gondolat egyszerre villan. Egy: argentin novella, a gringo menekülne végzete elől, déli birtokára, egy boltban kenyérgalacsinok dobálgatásával provokálják, föl kell vennie a becsület tőrét, amit öreg gaucho vet elé, ki kell lépnie a múltból a jelen időbe, hogy ledöfesse magát. Kettő: a Bayerische Motoren Werke müncheni üzemében, a szalagon sorol előre s előre ez az autó, s a munkások, akik szerelik, arra gondolhatnak, amire akarnak, de a képzeletüknek nem lehet olyan zuga, amiben ez a nyárvégi délután benne lenne, ez a fiatal strici a kurváival és a csicskájával, a szamurájkardokkal és bézbólütőkkel a csomagtartóban, nem is beszélve a pisztolyról, ami… – nem, tíz évvel az olimpia után nem, a könyvtár félig leeresztett redőnyei mögött nem, és nem az állandó keddi vagy csütörtöki összejöveteleken, ahol minden történetet reménytelennek minősítettek, minthogy mindet megírták már.
A szemüveges a fejénél guggol.
