Óppersze! A hőstörténetekből EZ mindig kimarad, régebbi dicsőségeiket a mai hétköznapi snasszsággal felülírja. Emberileg a lerészegedés ugyanolyan folyamat, mint bármi más.

Minősíthetően senki nem részeg, mindig vannak ugyanis, akik már részegebbek annál, vagy egyszer annál már voltak részegebbek, mint a szubjektum. A meghatározónál a részegség alsó foka mindig alacsonyabban van annál, ahova ő süllyedni gondolja egyszer is magát. Magas alkoholfeldolgozó képességű kezdő alkoholisták például a részegség első fokát a megingásban látják. Rongy hasnyálmirigyű, elpukkant májú mocsárjárók odavélnek, hogy az ő egyetlen fröccsük, sörük vagy pohárka boruk elfogyasztása fölér a literszám’ vedelők teljesítményeivel, ugyanis az elfogyasztott alkohol kis foka is egy –az egyben kerül a véráramukba –és ők ahhoz képest még elég jól is tartják magukat, meg soha már nem kerülhetnek teljesen részeg tudati állapotba, hanem, mint egy függöny mögött, teljesen józanon figyelik belülről eszméletlen állapotukat. El szeretnék mondani a kocsmarisztokratáknak meg szportszmeneknek, akik -i héroitással órákon át taglalják odüsszeiáikat, hogy majd eljön a nap, amikor kortyonkint fognak a hányás ellen megküzdeni azért az enyhe szintért, amit máma még figyelembe se vesznek, fogják még kupicákból kortyingatni a sört vagy a gyógyhatású bort. Persze a kocsmarisztokrata vagy szportszmen azt gondolja, hogy az ő ivászata magasabbrendű, lángelméjét kordában tartandó iszik csak, a világ feletti undorát legyűrendő, és majd egyszerre fog elmúlni, kipp –kopp, kidől, mint egy szálfa, vagy főleg: állva fog meghalni, mint egy hirdetőoszlop.

Az alkoholfogysztásnak komoly irodalma is van. Szépirodalmi megközelítése a lovagregényekre emlékeztet, melyekből a legnagyobb természetességgel hiányoznak a lovagilétben egyébként rendkívüli fontossággal bíró ürítési problémák. A lovagi létből való kiürítés nagy akadálya a lovagi öltözet, melyen a történetekben leginkább a vér ömlik el. Az alkoholfogyasztás ritkán megy és végződik ürítés nélkül. Régebbi korokban is támadhatott a borisszának olyan sejtelme, hogy az, ami alfelén kizubog, az tulajdonképpen úgyan az, amit az imént még fejűl [felül] bévedelt. A WC -k elterjedésével ennek a hitnek nyerhetők bizonyosságai is. Ezek a helyek újabb időnkben a hányás szentélyei is. A jó hányás ugyanis az alkoholfogyasztás egyik különösen művészi, ám inkább egyéni és bensőséges megnyilvánulása. Habár vannak, akik képesek szerelmükben gyönyörködni, miközben az hány. Igen szép képekben tartja egy érett baucisz a mosdótálat valamely idős filemonnak, avagy orfeusz belehányna a mélynyomóba, de euridiké arrébbtaszajtja a basszusgitárral.

A technika, a gyomor össze –összeszorulása, és a 12 –14 éves tinilány korosztály számára kifejlesztett úgynevezett könnyűalkoholos italok szénsavtartalma miatt előfurdulhat ilyesmi utcai futó gyönyörélvezés közben. Is. A könnyűalkoholos benettonszínű italok piaci bevezetése megérdemelne egy kandírozott kiwizselészínű nagyesszét, kezdvén onnan, hogy a kezdő alkoholista egy 12 –13 éves leányka semmiképpen nem tudván legyűrni a kommersz kínálatot, maga kisérletezi ki szénsavasvízből, meg cukorragadmányos acetátlikőrből az első koktélját, majd inkább mégis marad a vodka –acetátszörp-szénsavasvíz összetételű elsőváltozatnál. Miközben a diszkók zárórája kezd az amfetamindílerek ízlésvilágához igazodni. Amint az ivászatban, úgy a hányás terén is van valami reflexes kötöttség. Aki bánatában iszik, az kezd egyre többet bánatos lenni, aki a jóérzésért, az másképpen már nem is érzi jól magát, és aki egyszer, mintegy megoldásképpen ütötte ki magát, az szüntelenül konfliktusokat teremt, hogy azok elől kiüthesse magát.

Aki világundorát és zsenialitását féken tartandó vedel, az egyre többet lesz világundorosan zseniális.

Az ember szivesen veti magát önként a kényszerei rabságába, ám jó, ha mindig hagy valami szigetet legalább kényszermentesen.

Szportszmen ivók feleségei, ha nem élnek a lehetőségekkel, ami férjeik otthoni itattatásán keresztül kínálkozik, gyakran csodálkoznak, amikor a férjük arról panaszkodik, hogy az ital íze otthon nem ugyanaz, mint a jó ivóhelyeken. Úriember természetesen nem hány. Hajnóczy csupán egy kisérleti művében jeleníti meg a hányást, de abban is, mondhatni árisztokrátikus éleganciával hány a Herceg. És már biztosan széjjel van menve a hasnyálmirigye. Tekintve, hogy a hányás reflex –szerű, tehát az első meglepetések után az ember elkezdi tanulni a hányás művészetét. Az elsőkben senki nem akar hányni. Nagy szerencsével és erős hasnyálmiriggyel ez a nem –akarni –hányni akár egy élet programja is lehet. A kevésbé szerencsések a hányás elen való küzdelem kezdeti szakaszában önmagukban is képesek Laokoon –csoport szerűen küzdeni a hányással. Gyakorlott hányónak már takarékos izommozgásokkal összehangolt gyakorlatai vannak hányás esetére: egy ilyen: nagylevegőket vesz, nyel és kifúj, vesz –nyel, kifúj! Vesz, nyel, kifúj! –bírjuk még, nem hagyjuk abba, és kettő, és három: Vesz –nyel –kifúj! Közben valamilyen ürüggyel visszavonul a társaságtól, a WC vagy más alkalmas imahely felé kezd oldalazni, kitör a tömegből, belép egy fa mögé, kiáll az autójával az útpadkára és letekeri az ablakot.

Az egyik legelegánsabb, tünedérien édes kis hányás, amit eddigi éltemben láthattam, az volt, amikor egy pultosnő a szokott körömlakkjával beült a süteményes vitrin mögé, bedobta, zutty, az ital vissza is jött, ő a rúzsvaras ajkaival csücsörítvén pontosan a hét centet visszahányta a pohárkába, majd egy jólsikerült légzőgyakorlat után csak vissza –ledobta és le is gyűrte, legyűrés közben kezdett élvezni, olyan hangosan, ahogy azt kurváknál is csak mímelni szokás. Feltétlen reflex ide, paraszimpátia oda, gyakorlott hányó képes hányását szabályozni, és csak annyit elpazarolni a gyomrában lassan rothadó elegyből, amennyi feltétlenül szükséges.

Egy kocsmarisztokrata természetesen a legváltozatosabb körülmények között képes hányni, black tail –ben is, ő ugyanis életében még sohasem hányt, tehát a hajnali utcán a társaságból kilép, benéz egy utcácskába és azt mondja, hállóá, vagy beköszön egy kapualjba: bröaheggelt! Éppen csak egy kis krahácsolást hallat. Taxisok, amikor elegáns, hangját sztentorian zengető, régi magyar színészeink helyesejtését meghajazó urat szállítanak, és az előreszól, hogy ő most az ablakot lehúzná egy pinanyalatra, akkor a taxis a fékbe lép, kihúz és odaszól, hogy a kedves utas lesz szives úgy hányni, hogy ne keljen majd még őneki le vagy fölnyalatni vele, hanem engedje meg, hogy kultúráltan és udvariasan végezhesse személyszállító –szolgáltató tevékenységét. Ilyenkor a a szportszmen avagy kocsmarisztokrata kiszáll és egy hröapci –szerűt hallatván még az orrát is elegánsan fújja ki. Mindketten köszönetüket fejezik ki. Színházban, estélyen azonban csak annyit látunk, hogy markát finoman elhúzza ajkai előtt. Igazából a sohanemhányó szportszmenek és kocsmarisztokraták nagy összejövetelei után a takrítónők tudnak találni érdekes helyen hányást, hányással teli zsebkezdőket, női alsóneműket, selyemsálakat, necesszereket, esernyőtartót. Lóg egy szép kabát a ruhatárban: a zsebébe van hányva.

A kamionéletben adódhat úgy, hogy az embernek kisebb dolgokra, mint evés, szomjúság oltása, alvás, nincsen ideje. A legvitézebbek ilyen téren a török kamionosok, és ha kígyózni látjuk szemben avagy autónk előtt, UZUN ARAC, ne arra gondoljunk, hogy a sofőr özön arakot vagy arigot vedelt be, hanem arra, hogy nyilván már 36 órája van egyfolytában úton. A menetközbeni vizelés megoldásaira nem térnék ki itt, mert Magyarországon ritkán fordul elő az, hogy jéghavas keskeny úton kell órákon át lehetőleg nem csak a megállás mellőzésével, de a melléváltást is kerülvén haladni, haladni, haladni, haladni: csak fölnek –föl és föl. Balkán –béli téli átkelésekhez minden tapasztaltabb anatóliai sofőrnek van kéznél egy szélesebb szájú dzsúszos plasztikflakon, kupakkal. A hányásra pedig a nejlontasakok elterjedésével bárkinek lehetnek ötletei. Alvás ellen a negyvenedik órában már az amfetamin is kevés. Ilyenkor látván a kamionost, nem tudjuk elképzelni, hogy minusz húsz fokban miért lóg a nyakában törölköző. Nos, amikor az ablak kezd homályosnak látszani, beletöröl a törölköző vizes végével az arcába. A hasnyálmirigyről lesz még itt szó. Ugyanis az nagy alkoholfogyasztók általában az ital lebírását ennen nagyszerűségükkel, például májuk osztályonfölüli teljesítőképességével hozzák összefüggésbe. Úgy dicsérik a májukat, mint egy király a bömöse motorját. Gondolnak a májukra. Úgy tapogatják májukat, mint kikottázott a bicepszét. Májfájdalmaikra tekintettel akár ivási szokásaikban is képesek szünetet tartani pár gyűszűnyi gyógypálinka elfogyasztása erejéig, ilyenkor persze a gyomorfájdalmak következnek, melyekre csakis a sör enyhítő, és amikor minden fáj már, jöhet a bor. Csak egy korai, Jack London tollából való bokszolónovella érzékeltetheti a fiatal ivó és az öreg ivó viszonyát. Ismerek egy alkoholista orvost, aki autója rendszámául egy alkoholfogyasztásból adódó súlyos májfunkciós zavar rövidítését választotta.

Az általános köztudat szerint az hány, aki túl sokat, vagy keveset bár, de szezon –fazon’ keverve, mohón, hirtelenül iszik. Egyes népek ősinek vélt hiedelme szerint a részegség fokát kizárólag a hányás határozza meg. Ha az alkoholfogyasztó zsákként dől el, vagy állva hal meg, mint a pécsi toronyház, akkor megfáradott. Ha énekel, akkor jókedve van. Ha töri –zúzza családja csontjait és lágy részeit, akkor fölidegesedett, és ha kiegyenesíti a hajtűkanyart, akkor kazettát keresett a kardánboxban. Ámha egy hirtelenivott üveg sört azon a mozdulatíven, amin bevette, egyben ki is adná, akkor menthetetlenül részeg.

Az egyes népek hiedelme ha valóban ősi lenne, akkor tartalmazná azt a tételt, miszerint, amikor ide bejöttek hozzánk, magyarokhoz, akkor még egyáltalán nem ittak semmiféle alkoholt. Mintahogy a magyarok sem tudták még azt a finn szomszédoktól való közeli búcsú, és a türkökkel való újsógorság pillanataiban elképzelni, hogy az atafiknak mire az a félmezőnyi ló, meg ehetetlenül sok birka és kecske, de amikor az arak/arig készítés receptjét is megtanulták, már ők maguk is törekedni kezdtek az alkoholszintjük betartásához szükséges állatállomány túlkészletezésére –és az európai tudatban már mint lovasnépek kerültek be. Kalandozásaink történeteiben is azonban valahogy csak a tarsolyok és iszákok szerepelnek, de a kétfar –teli tömlők valahogy nem nagyon. A híres fehérlóüzlet meséiben sincsen szó arról, hogy mennyi szlivova palinca fogyott az áldomásban. (Ez a palinca-kérdés most még izgalmasabbá kezd válni azzal, hogy a dacoroman –elmélet kezdi békebelezni : Nem a vlachok a délszlávokkal való sógoros –szomszédságban hallották el receptjét a Feketehegyekről feljövőben, hanem már a nagy román költő, Ovidius is ilyet főzött Tomiban unalma pezsdítésre.)

Egyes értelmiségi csoportok már (még?) diákkorukban a legmélyebb őszinteséggel képesek a hányásukról is beszélni. Nyitnak egy irkát a hányás művészetéről értekezni. Táborozásaikban a sátrakat az ágyak fejrészénél előrelátó módon bepapírozzák. Mainapság nem kevesen számolnak be korai létélményükként arról, mint hányták le szinezett és aromázott krumplipálinkával A Pár’ Gözbondi Bi’ottságának Lapját. Ma már nem csak az elképzelhetetlen, hogy bizonyos táborokban Népszabival terítékeljenek hányásokhoz, de a MN –tel való terítékelésben nem csak az az akadály, hogy valamennyit magára adó ember olyat kezébe nem vesz, hanem az MN példányszámát, a táborok mennyiségét, nagyságát és az sátorok ágyszámát tekintve az ellenoldal igényeinek a töredékét sem elégíthetnék lapjaival, még szimplán véve sem. Komolyabban lexyladekorozott értelmiségi műparasztházak udvarain többhelyt is látni hányatóvályukat, aholis egy vierteilig úr elegánsan, egyik kezével csipjétől zakója szárnyát hátratolva, másik kezével nyakkendőjét és zakója maradék szárnyát óvva gyönyörű ívben hány. Egerből kiinduló vonatok utasai csodálatos ef zámbói sugarakban hánynak ki a vonatablakon. A hányás művészi ábrázolásának legújabb magasfokú, és a tartalmához nyelvileg kitünően megoldott bravúrja Keresztury uram egy bevillanása a szelektív hulladékgyűjtő konténer nyílásába szakszerűen belehányó kocsmarisztokratáról.

Létezik egy illdom, miszerint a legnagyobb hányás, amit följegyeztek, 1971. november 29-én esett meg Sztara Kraljovac-ban, Bojko Bozgorean Muelleroglu állt meg a kispiactér sarkán a Vrnska –köz iránt és kezdett hányni vastag sugárban –most a sugár költői leírását mellőzném, és az egyéb márquezi kitágításokat is. A gótikántúli területeken szinte leküzdhetetlen távolságfölfogási zavaraink vannak: ezért nem értjük meg, hogy az odaáti olvasók semmi költőit nem látnak az ilyen szépirodalmi illdomokban, hanem elkezdik csendben azt képzelni: hogytehát: Nyílván ezért lehet hát az összbalkáni lét ein kleines bohóctréf mit Märch’nmajorettenmars, dann Augustinpuppen und so weitaa, zbs. Blut’nwolfen.

Hajnali utcákon a hányásokból olvashatjuk a hányás enciklopédiáját. A profi hányók egyetlen, takarékos sugarának terítékét, a haldokolvahányók kirakatpárkányok előtti epeköpeteit, ahogy a szinte kötelező grenadírmarsot letisztította a hajnaliharmat. A sörivóbajnokok  habfodros, sötétebb hártyaszerű szikkadmányait. Ni, itt egy tizenhárom éves leányka hányt, mutatja a pisztáciazöld cukros ragacs –pedig a reklám azt igérte, ha eldobja szárnyait, akkor ő is olyan fasza, széjjelkúrt, megszopatott és bedagadtszemű csaj lehet tizenhétévesen, mint az ital reklámjában harmincnak látszó húszéves angyal. Pedig lehet már tizenhatévesen is, csak addig még hejdemennyi sokszor lehet hányni. Olyan reklámszpot ugyanis nem készül, mely képes érzékeltetni egy hányásvég epekeseredett villágvégehangulatát. Az alkoholfogyasztás bajnokai azok, akik különösebb látható külső jelek nélkül mások számára gyilkos menyiséget képesek meginni –hányás nélkül. Egy kocsmarisztokrata nem is az alkohol kedvéért iszik –hazudja. Mert ami az alkoholfogyasztás senki számára nem kikerülhető következménye, az a hazugság. Még a magával is keményen őszinte alkoholistának is hazudnia kell valahol vagy valahogyan. Az alkoholfogyasztást hazugság nélkül nem lehet megúszni. Az alkoholfogyasztással összefüggő hazugság elemeiben is más, mint a begyakorlott, profi, mondhatni szakmai jellegű napihazugságaink.

A tornatanár, amikor azután meglátja azt a lánykát, akit tegnap a legkörültekintőbb módon defloreált, a hazugságára úgy gondol, mint az író is egy –egy jólsikerült mondatára, és elfordul a levegőbe öklözni, mint az író is, amikor elképzeli a leánykába lejátszódó folyamatot, és vállára átérez valamit a leányka új tudásának terhéből. Mintahogy az író is aanyiraa tudja, hogy a vumensztyudi már a sáljába veti állacskáját, ahogy kinéz daccal a villamosablak párájába törölt masztnyi kis ablakon az utcára. Hanem a kocsmarisztokrata, amikor párnájáról fejét elemelintvén a hideg tócsába visszafekteti, mindemellett ráréved arra, hogy az ágybaszarás tényleg könnyen is mehet bizonyos esetekben, tehát a legaljasabban kiütötte magát, ráadásul semmire sem emlékezik, egy monoszkópnyi összefoglalót sem képes fölidézni AKKORTÓL tehát a legraffináltab és legbonyolultan önhazugságok láncolatába kapaszkodik, ésbár hónapokkal később már nem fehérlik kidobott ágyneműje a park bokrai alól, ő még odalátja azt DE nem tudja, hogy MI lenne az, amit lát.

A hiedelem szerint a nők bár nemi alapon elve nem alkoholisták, de kevésbé is bírják az italt, vagy mert a nemodagondolásban egyébként is nagyobb a gyakorlatuk, tehát az alkoholfogyasztással kapcsolatos hazug –létet ők könnyedebben szenvedhetik. Egy igazi feminista a szexizmust elvetvén az alkoholfogyasztást kizárólag férfiproblémának érzi: ha –amenyiben a férfiak teljesen elvennék végre a bűzlő mancsukat a tiszta nőről, nem is lenne egyetlen nő sem, aki görcsire vagy fogfájására csakis egy gyűszűcskével is fölhörpintene valami alkoholt. Azok a kocsmarisztokraták, akik nem óhajtják az agglegénylétet, és nem viselik el az alibiházasságot, szivesen teszik alkoholistává a feleségüket. Mivel az alkoholfogyasztás mint sport, férfias dolog, ezért a nők többnyire otthonivók és kiütősek. Az alkoholista nők nagyobb százaléka a toxikomán ivó, aki tesz a sportra meg a teljesítményekre, csakis arra törekszik, hogy mihamarabb, lehetőleg kevés gondolkodás mellett totálisan lerészegedjen. Nem kezd el ott teljesítgetni, hanem szépen lemérgezi magát, mint jó gazda a magtárat.

 (novellino:)

Egyszer egy kocsmarisztokratával kocsmaszünetben egyik presszóból tartottunk a másik étterem felé, hogy a drágábbivás ásító delét összerántsuk valamivel, amikor megállt egy ablak alatt és az órájára nézet: Hipp! –a feleségem! Elkezdte félhangosan számolni az időt, és az jött ki, hogy a volt felesége –aki amögött az ablak mögött lakott– valószínűleg már totálkoki részeg. „Mint szokásos ez őnála a napnak ilyenténi magasságában” –jelentette ki a kocsmarisztokratákra jelemző igen kifinomult, bőségges szókinccsel ragyogó, grammatikájában ódondús rétorikai gördülékenységgel. A kocsmarisztokraták aztán egy kurvára tudnak ám beszélni –mondtam már? Ez a kocsmarisztokrata pajtás azonban, mint minden sakkozó, jó matematikus is volt. A kocsmarisztokraták a civil sportok közül a sakkban jeleskednek, vagy a társművészetben, ami az intelektuális kártyajáték. Kiszámolta a cimbi, hogy a felesége nyögdíja nem több kétnaposnál, tehát kulcs az ablakban, pénz a levesestálban, naptárilag is egy kimondottan jó az idő, és lehet, hogy a hűtőben talál pár üveg sört –mostanában egy melós kefélgeti. Nekem persze csak a hűtőről meg a sörről beszélt. Rágyújtottam. Még nem szívtam el a cigarettát, amikor a zsír és mocsokhomályos üveg elől elhúzta a füstette nejlonfüggönyt és kikocogtatott egy sörösüvegel. Az asszony a közlekedő zsírmocskos kövezetén feküdt.

Majdnem elhánytam magam. Félrenéztem: a konyhában mosatlan edények várták, hogy a mosogatóban halmozódó társaik elenyésszenek. A szemetes fedele alól rothadt, kávézaccos ételmaradékok lógtak le. Egyébként meg már nem egy semmi rutinom volt akkor a hányás visszatartásában. Vörös volt a cimbi feje és pihegett –a szívének nem egy semmi folyadékmennyiségekkel kellet naponta elboldogulnia. És akkor most még az imént ez a bizonyos ezerkétszázméter. Megkínálnálak bazmeg téged is –tette elém a bontott sört –de az én időmben sem arról a hajdenagy mosdásáról volt híres őnagysága. Időnként a kocsmarisztokratákból is kivillanak gyökereik –mint sorvadt ínyből a lyukas fogé. Legalább húzd má’ föl a mackó’ját rendesen, légyszives! –mondtam neki. Az alkohol edzi és erősíti az embert erkölcsi felsőbbrendűsége érzetének stílusos és formailag tökéletes kinyilvánításában. Odalépett a mosogatóhoz, kinyitotta a csapot meg elzárta. –„Á !–az ember ebbe fáradt bele” –mondta fájdalmasan a házasságára utalva. Volt ott egy tükör, abban ellenőrizte a haját. Mert még elébb, mint behívott, meg is fésülte előrebukott haját. Haja és kalapja, meg a hajtókája és a cipői –ezek rendezettségére büszke volt. Elmondhatom: ha a stílus az ember, akkor ő még ember is volt. –Gyere, vigyük be a szobába, még felfázik itt nekem. Egyedül nem volt kedve becipelni. Én emeltem a hónánál, ő először az egyik, majd a másik lábát ejtette le. Ő irányított. Ismerte a járást. Különben is, egy művész nem cipeli a zongorát, hanemcsak játszik rajta. És nem hangolgatja ott, meg cicóz, hanem föl a fedelet és durrbele. Vigyázzál a padlóvázával! –figyelmeztetett. –És még időben elkapta. A kínai utánzatú ordenáré padlóváza az ajtó mellett állt. Egy díszes kerámiaalbummal volt letakarva, azt sodorta el az asszony tehetetlen keze. Még szerencse, hogy nincsen teli! –mondta a vázára, amikor az asszonyt a vetetlen ágyra löktem. Ha teli lett van, fölborul, mint a szar! Úgy beszélt, mint a kocsmarisztokrata otthon. Eleresztette egy kicsit a stílusát, hagy szaladgáljon. Ez az ő kis szentélye, amibe okádik a drága –emelte el egy pillanatra a színes kerámia-albumot. –Úgy látszik, még mindig nincsen angolvécé. Úgy bűzlött az a lakás, hogy csak a töméntelen alkoholgőzben viselhettem el hányás nélkül. A cimbi megmutatta: egy úriember mindhalálig az –legalábbis, ha van tanú. Ezért a feleségét szakszerűen elsősegélyes oldalfekvés pózba igazította a díványon. Fölkapcsolta még a villanyt, aztán intett: gyerünk. Télen korán sötétedik –magyarázta. Az utcán rágyújtottunk, az óránkra néztünk –és visszavettük az irányt: ütött az olcsóbb kocsmaidő.